Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2009/3 (Szombathely, 2009)
ADATTÁR - Doncsecz Etelka: Deportálások a Szentgotthárdi járásból az 1950-es években
DEPORTÁLÁSOK A Hortobágyon és a Közép-Tisza vidékén 1950 júniusa és 1953 októbere között működött az a 12 tábor, ahová az otthonaiktól elszakítottakat szállították.10 A deportálásoknak három nagy hullámát lehet elkülöníteni, a táborrendszer ennek megfelelően, az odaszállított egyre nagyobb embertömeg méreteihez alkalmazkodva bővült. Az elhurcolások indokai változatosak voltait, s számos esetben utalnak a vizsgált terület speciális adottságaira. A következő részletek - más-más szempontból - jól illusztrálják, hogyan láthatták az eseményeket az érintettek. Wächter Istvánt és családját 1951. december 6-án deportálták Kétvölgyről Tedejre (ma: Hajdúnánás része), „de a mai napig nem tudom elképzelni, hogy miért, hisz nem voltam kulák, hisz csak 19 hold11 néhány négyszögöl12 földem volt összesen, amelynek aranykorona jövedelme 50 aranykorona volt, az 1951/52. beadási könyvem is igazol. Vagy talán nem voltam megbízható a Jugoszláv határ szélen; az sem felel meg a valóságnak hisz én alapítottam Kétvölgy községben az elsőszocialista boltot és korcsmát vagyis szövetkezetei, tehát az akkori helyi szét vek csupán személyeskedve intézkedtek a kitelepítésem ügyében. ”13 Az elköltöztetésre kijelölt személyek listája nem minden körülmények között megbízható forrás, ezt bizonyítja a gasztonyi Pálffy Ignác története is: „Engemet feleségemmel és fiammal együtt 1951 évben Hortobágy-térségben kitelepítettek. A ki telepítési véghatározat fiamat jelölte meg mint kitelepítendőszemélyt és mégis vele kényszerítettek minket szülőket is annak dacára, hogy sem kulák, sem kizsákmányoló életembe nem voltam, hanem becsületes, dolgozó középparaszt.14 De hát akkor az erőszakkal szemben mást cselekedni nem tudtam, alávetettem magam a hatóság akaratának. ”15 Az előre elkészített jegyzékek gyakorlati alkalmazására példa a szentgotthárdi Gálócsy család esete is. A családfő nem tartózkodott otthon családjának deportálása idején, így maga kérelmezte, hogy családjához kerülhessen: „Sokszor megtörtént, hogy azokat is elvitték, akik éppen jelen voltak a kitelepítéskor, de a papára nem voltak ráírva, akik pedig rajta voltak a listán, de éppen nem tartózkodtak otthon, azok meg maradhattak. Apa is kinn maradhatott volna, de ő mindenáron a családja után akart menni, eire egy csendőr lekísérte Debrecenbe, ott a rendőrségi fogdába csukták. írnia kellett egy kérvényt, amelyben kéri, hogy telepítsék a családjához a Hortobágyra.”10 A listákra felkerültek az elmúlt rendszerben állami feladatokat betöltők, valamint a velük kapcsolatban állók nevei: „Tudom, hogy az a bűnöm, hogy csendőr voltam. De tehettem-e mást 1911-ben, mint valami közszolgálati pályát keresnem, hiszen becsületes kisparaszt családból származtam és 8-an voltunk testvérek. A többi testvér is hasonló közszolgálati pályára ment, csak kettő maradt otthon. Mit tehetett akkor mást a többgyermekes kisparaszt fia? Vagy a vándorbotot vette a kezébe és elment Amerikába szerencsét próbálni, vagy közszolgálati pályára lépett. Én sajnos ezt a pályát találtam kifogni. Elgondolhatják, hogy ha tudtam volna, hogy öreg napjaimra ez a sors jut nekem, akkor mást választottam volna. (...) Miért kell félni ilyen családtól, 77
