Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2006. (Szombathely, 2006)

4. szám - Mürber Ibolya: Vas megye és az 1956-os magyar menekültek

A táborokban a menekültek rendelkezésére álltak különböző magyar nyelvű, Ausztriában megjelenő újságok, nyelv- illetve különböző át- és továbbképzési tanfolyamokat indítottak számukra, továbbá számos kulturális rendezvények szervezésével igyekeztek a „táborpszichózis" kialakulását megelőzni. A magyar menekültprobléma sikeres kezeléséhez az osztrák állami intézkedések mellett az osztrák és a nemzetközi segélyszervezetek továbbá a lakosság együttműködése és segítőkészsége járult hozzá. Szinte minden Ausztriában működő segélyszervezet, függetlenül attól, hogy nemzetközi vagy osztrák, vallási vagy nem vallási alapít szervezetről volt szó, részt vett mind a menekültek ellátásában és gondozásában, mind az adományok gyűjtésében. A növekvő menekültszám szükségessé tette az osztrák kormány, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és a Nemzetközi Vöröskeresztes Társaságok Ligája között létrejött megállapodást, amely alapján az ENSZ Menekültügyi Főbizottsága a Nemzetközi Vöröskeresztet bízta meg a magyar menekültkérdés és a segélyezés koordinálásával. A segélyezés anyagi hátterét a két világszervezet együttesen biztosította. Az osztrák politikai vezetés, főként a lakosság megnyugtatása végett, többször nyilvánosságra hozta, hogy harmincezer magyar menekültet képes gazdaságba integrálni, anélkül, hogy ez munkaerőpiacot túlságosan megterhelné. Ezért az osztrák államnak elsődleges érdeke volt a „felesleges" 140.000150.000 magyar kivándorlásának elősegítése, mivel ellátásuk dollármilliókba került. A Genfi Menekültkonvenció élteimében a magyarok szabadon dönthettek arról, hogy mely országban kívánnak letelepedni. A menekültek általában ötletszerűen, sztereotípiák alapján választottak cél-országot, a „divatos" célok a hírek és rémhírek alapján rendszeresen változtak. Körükben gyakran uralkodott feszült légkör. A kivándorolni akarók igyekeztek mielőbb eljutni a „szabad világba", ha ez a vágyuk nem az elvárt gyorsasággal látszott megvalósulni, akkor a magyarok gyakran idegesen, türelmetlenül viselkedtek. A kivándorlással kapcsolatos adminisztrációt a segélyszervezetek végezték el. Az utazási költségeket az osztrák határon kívül az ICEM (Intergovermental Commitee for European Migration) nemzetközi szervezet, Ausztrián belül maga az osztrák állam fedezte. A magyar menekültek első nagy kivándorlási hulláma 1956 végéig lezajlott: a kivándorolni akarók 70% elhagyta Ausztriát. 1957 tavaszától a kivándorlás üteme lelassult, amelynek fő okai a menekülteket befogadó országok által meghirdetett bevándorlási korlátozásokban és a segélyszervezetek csökkenő pénzügyi eszközeiben keresendők. Az 1959. évi adatok alapján a magyar menekültek legnagyobb hányada az USA-ban és Kanadában talált új otthonra, őket követték a nyugat-európai országok és Ausztrália. Magyarországra a különböző adatok alapján a menekülteknek 5-7%-a tért vissza. Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár a magyar „menekülttragédia" örömteli eredményének nevezte, hogy a 20. században először a magyarok megsegítésére siető országok „papírháború", azaz bürokratikus akadályozások nélkül fogadtak be menekülteket. 12