Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2006. (Szombathely, 2006)

2. szám - ADATTÁK - Bajzik Zsolt: A Vas vármegyei Tarcsafürdő története Trianonig. 1. rész

Szintén az 1834-ben jelent meg Matthias Macher fizikus ismertetője a stájer határ mentén található magyar, horvát és illír gyógyvizekről. Vas vármegyéből két fürdőt ismertetett részletesen, a tárcsáit és a sóskútit. Mindegyik gyógyfürdőnél szólt a korábbi történetükről, a fizikai jellemzőkről, a gyógyhatásokról, a gyógyintézetekről és környezetükről. Macher szerint is Tárcsát még 150 évvel korábban mint pinkafői ásványvizet ismerték, s gyakran rohitschi vízként

77 árulták Bécsben. Macher ismerte a Tárcsáról korábban megjelent írásokat, így szóbahozta a Krantz professzor által 1777-ben kiadott munkát, melyben összekeverték, illetve tévesen említették a pinkafői és tatzendorfi (tárcsái) vizeket. Tudott a Brehm-féle Szombathelyen megjelent írásról, de véleménye az volt, hogy az nem volt jelentős tanulmány. Batthyány Kázmér és Gusztáv földbirtokos tulajdonosok a fürdőintézet működését távolról figyelték mint a borostyánkői uradalom részét, amiből valódi jövedelmük származott. A források fizikai jellemzőiről - melyeket korábban Krantz megvizsgált, de az ivó- és fürdőhasználattal nem foglalkozott - ekkor keveset tudtak. Macher a tárcsái forrás analízisét 1832 nyarán végezte el úgy, hogy egy jól bedugaszolt és mázzal bevont korsóba kimert vizet elvitte Hartbergbe, és ott kezdett az elemzésbe. Megállapítása szerint a gyógyhatása a rohitschi vízéhez hasonlított. A gyógyintézet nagyon jól berendezett három lakó- és vendégházból állt. A vendégek kényelmét szolgálta a fürdőpark és számos felszerelés. Az épületek között lévő téren volt a fő fonás, amelyet egy egyszerű mészkőkoszorúba foglaltak és vasráccsal fedtek be. A fedett nyolc ion oszlop megakadályozta, hogy a nap felmelegítse a vizet, s az eső beleessen. Az iváshoz közepes nagyságú pohárral a rácson keresztül kellett kimerni a gyógyvizet. A főtértől 50 lépésre volt a másik mészkőbe foglalt, szintén nyitott forrás, amelyből csak néha ittak a gyógyulni vágyók. A lápréten bukkant fel több helyről még ásványvíz, amely barna iszapos üledéket rakott le, s a vizét a fürdéseknél használták fel. A főforrás mellett volt egy lakóépület - az újépület - és az étterem, és a fürdőház mellett volt az öreg lakóház, amelyikben ekkor egy kápolna működött. A zsidó származásúaknak különálló lakások és a vendéglő állt a rendelkezésükre. Az új épületben 34 szoba, egy biliárd terem, míg a felső vendéglőben 13 szoba várta az idelátogatókat. A szobák egyszerűen berendezettek, ággyal és matraccal ellátottak voltak. Agyneműt és párnát mindenkinek magának kellett hozni. Az étteremben az étkezők együtt ülhettek az asztalokhoz, de néhányan a szobába vitték az ételt, és maguk is főzhettek a konyhán. A fürdőház épületének előterében helyezték el a két tágas víztartót, amelybe a forrásokból pumpálták a savanyúvizet. Itt volt még egy szobája a fürdő felügy élőnek, és a 24 fürdőszoba. A hideg vizet egy tűzhelyen melegítették fel, amelyet facsövön keresztül vezettek a fürdőszobákba, ahol tetszés szerint hideg- vagy meleg vizet engedhettek a kádakba. Egy ilyen fürdőszobában két fakádat helyeztek el, amiben a fürdőzök Ids ideig tartózkodhattak. A szabályzat szerint naponta ötször, délelőtt 6, 8 és 10 órakor, délután 4 és 6 órakor fürödhettek a gyógyulni vágyók. Töriilköző ebben az intézetben nem járt, minden fürdővendégnek magával kellett azt hoznia. A fonások tenné43