Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2002. (Szombathely, 2002)

2. szám - ADATTÁR - Avas Kálmánná: A pankaszi zenész cigányok életéből

Az öregek elmondása szerint férjhez ment férje testvéröccséhez. Egyszer csak a két szegény öreg is elmaradt, nem jöttek többé. Vagy meghaltak, vagy az idő, az a jó orvos elfelejtette velük szerencsétlen gyermeküket. Azért szaporodtak el a faluban annyira, mert minden családnak sok gyermeke született. Sok meghalt gyermekkorban, de a sok közül sok meg is maradt. Mind itt telepedtek le, a leányok is mind itthon mentek férjhez, mert gyermekeiket nagyon szerették, nem engedték el maguk mellől, ragaszkodtak hozzájuk. Az öregek, nagymamák, nagypapák ölében mindig volt egy kis unoka, akit féltő gonddal neveltek. Örökké cipelték, vezetgették őket. Beceneveket adatak nekik, ami rajtuk maradt és kísérte őket egész életükben. Ez a szokásuk a mai napig is megvan, minden második gyermeknek van beceneve. Nagy általánosságban 8-10 gyermekük felnőtt. De olyan is volt, hogy 2022 született és csak kettő maradt meg. Az 1880-as évek után már nem volt lovuk és a rétet is eladták. Czene István halála után fiai már a kovácsmesterséget nem folytatták, áttértek teljesen a zenével való kenyérkeresésre. így aztán teljesen muzsikus, zenész cigányok lettek. Olyan nagy súlyt fektettek a zenére, hogy minden évben fogadtak egy karmestert, aki tanította őket kint az udvaron. A szabadban szoktak gyakorolni, nap mint nap. Tizenöt-húsz tagú zenekar volt. Olyan szépen szoktak játszani, hogy gyönyörűség volt hallgatni a zenét. Rendkívüli nagy zenei tudással rendelkeztek ezek a teljesen analfabéta emberek. Csodával határos, hogy hol is volt bennük az a nagy zenei tehetség, amivel minden férfi rendelkezett. A kottát nem ismerték, de kotta nélkül is varázslatosan tudtak játszani hangszereiken. Ok maguk is úgy hívták egymást: jó mesteremberek. Az 1800-as évek vége felé és a századfordulón kerültek ide idegenek, akik benősültek a Czene-lányokhoz. Egy Hoiváth Ferenc Ramocsáról, Kánya József Rábahidvégről, Kakas Károly Csörötnekről, Horváth Pál Ausztriából, Kólómból. így megkeveredtek, s a nevük nem mind Czene lett. Horváth Pál német anyanyelvű volt, törte a magyar nyelvet egész öreg koráig. Utódait, ha szóváltás van közöttük, a mai napig is a másikak így csúfolják: német cigányok. Pedig egy szót sem tudnak németül. Kánya József fia volt Kánya Elek, az Őrség híres cigányprímása, aki 1971-ben halt meg 75 éves korában. Temetése május 3-án volt. Szakadó esőben kísérték utolsó útjára. Talán azért esett az eső, hogy a természet is megsirassa és hullassa érte könnyeit. Mikor kitették az udvarra holttestét, selyemvánkosra helyezték drága hegedűjét, a zenekar - rokonai, barátai - eljátszották az ő legkedvesebb nótáit. Azt a nótát, hogy „Édesanyám is volt nékem" és még egy kedves nótáját, a „Ne menj rózsám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra" címűt. Még egy szép nótát is elhúztak: nincs már az öreg cigány, a vén cigány. Az egész falu, az egész környék elkísérte a temetőbe. Igaz részvéttel búcsúztak tőle, akiket olyan sokszor megvigasztalt szép nótáival. A gyászszertartás a római katolikus egyház szertartása szerint ment végbe. Lelkipásztora elbúcsúztatta és külön kiemelte Kánya Elek hírnevét, érdemeit. Utána Kováts Béla igazgató-tanító is elbúcsúzott a drága Elek bácsitól és el78