Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2002. (Szombathely, 2002)

2. szám - ADATTÁR - Avas Kálmánná: A pankaszi zenész cigányok életéből

mondta az ő szép, művészi élete történetét. Felesége és leánya mellé temették. Mikor letették a sírba, még két szép nótát eljátszottak a sírjánál (Most van a nap lemenőben, Lekaszálták már a rétet.) Zeneszó mellett hantolták el. A század elején már két-három banda - ahogy ők hivták a zenekarukat végezte a zenei teendőket az egész Őrség területén, sőt még a közelben lévő Zala megyébe is sokszor eljártak. De az természetes, hogy ez a kereset nagyon kevés volt a nagy, népes családok eltartására. Pótolni kellett valamivel, de mivel? Munka nem volt. A parasztemberek maguk is elvégezték a munkájukat és nem hívták őket segíteni. A sok gyermeknek viszont enni kellett. így nem volt más lehetőség, kérni kellett attól, akinek volt. Ez az a fájó pont, amit nem szívesen írok papírra, de sajnos ez így volt. Az asszonyok nap mint nap mentek a környék faluiba koldulni. Egy darab kenyeret, egy-két krumplit, egy két kanál zsírt, disznóölések idején egy kis hurkadarabkát adtak nekik a jobbszívű emberek. Boldogan cipelték haza fejükön a nehéz batyut, a sok éhes apróság már várta őket. Mikor hazaért az anyjuk, a nagyobbak hangosan kiabálták a kisebbeket: Jóska, Pista gyertek haza, meggyütt a nyanya! Ez azt jelentette, hogy hozott ennivalót, lehet enni. Bizony ilyen siralmas volt az életük. Húst csak akkor ehettek, ha a parasztembernek elhullott az állata. Ok elfogyasztották a baromfiaktól kezdve a nagy állatokig, ha lehetőségük nyílt rá. A parasztoknak egy kis pénzt adtak az elhullott állatért és így szívesen adták nekik, pedig tudták, hogy ez nem helyes dolog, nem szabadna megtenni. Az akkori törvény is nagyon tiltotta az elhullott állatok elfogyasztását. A csendőrök sűrűn ellenőrizték őket, a járőrök mindig bementek a telepre, körülnéztek a házaknál. Ezek a szegény emberek rettegve féltek a fényes kakastollasoktól. De csudák csudája soha nem fordult elő, hogy emiatt mérgezést kaptak volna, soha semmi bajuk nem történt, nem fertőződtek meg. A betegségek éppen csak úgy támadták meg őket, mint a falu többi lakóit. A század elején a gyermekbetegségek, járványok, később a tüdővész őket is megtizedelte, de a rossz táplálkozás miatt semmi különösebb bajuk nem történt. A két világháború közötti időkben már eljártak hathónapos gazdasági munkára uradalmakba. így ősszel meghozták télre a kenyérre valót. A fiatalasszonyok, leányok meg ekkor már egész nyáron eljártak az építkezésekhez a kőművesek mellé dolgozni. A tüzelőt nagyon könnyen megszerezték. Itt rengeteg erdő van a közelben, kétszáz hold közös közbirtokossági erdő a falutól talán kétszáz méterre. Volt itt elkorhadt fa, száraz gally bőven. Pénzt nem kellett érte adni, senki nem szólt érte. Az volt a szokásuk, hogy a férfiak minden nap elmentek az erdőre és a hátukon hoztak haza egy kis száraz fát, kötelekkel összekötötték. Még télen a nagy hóban is el kellett menni, mert tartalékuk nem nagyon volt. Akkoriban nagyobb fákat is elhoztak az erdőről. Sokszor erejüket megfeszítve cipelték a nagy fákat. Némelyiknek volt egy kis szekere, kétkerekű, ún. gurdé, ezt úgy megrakták, hogy kettőnek is elég volt hazahuzni. 79