Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2000. (Szombathely, 2000)

4. szám - KÖNYVESPOLC - Bedécs Gyula: B.K.L. turisztikai könyvek

szövetségeiről szólnak, és nem is minden esetben morfológiai tájegységeket tárgyalnak, hanem olyan „napi járóföld"-nyi határok között lévő tájegységeket mutatnak be, amelyeket a turisták látogatásai és vándorlási szokásai alakítanak ki. Ezt a - nagyon szerencsés - sorozatkijelölési elvet több kötetnél tapasztalhatjuk. Bük, Csepreg, Sárvár és környékük tájegység nincs, de jó érzékkel e három település vonzáskörzetét alkotó térséget illesztették össze. (Éppen a kötet bemutatóján hívta fel a figyelmet az egyik szerző, hogy ez az összeillesztés egyáltalán nem történelmietlen). A cím pedig jobban orientál, és pontosabban tájékoztat, mint amit a hátsó borítóján a vonatkozó helyként megjelöl: „Könyvünk két egymással több szempontból is szoros kapcsolatban lévő tájegységet mutat be. A Repce mente és a Középső-Rába vidék víz alkotta, víz alakította tájékát." Vagy egy másik példa. A Ság hegyet látogató turisták is természetes módon keresik Berzsenyi szőlőházát, vagy Celldömölk egyházi emlékeit és - pihenésképpen - Borgáta fürdőjét. Ezért került egy kötetbe a Ság hegy, a Kemeneshát és Kemenesalja. A turisták kirándulási szokásainak figyelembevétele a határmenti térségeket bemutató könyveknél még inkább megfigyelhető. Annak, aki a Kőszegihegység térségébe kirándul, a tájat úgy kell bemutatni, ahogyan a természeti erők kialakították, ahogyan az évszázadok alatt a licitár két oldalán élők az egységes kultúrát megteremtették. Ezt a természet és ember alkotta tájat a nagy politika igényei szerint a határrajzolók kettéhasították, és az őket kiszolgálók vasfüggönnyel megmerevítették. Ha most a kiadó megállt volna határnál, akkor ez eddigi szűklátókörű és bűnös magatartást folytatva azonosult volna a határrajzolókkal. S ha ma már „nem katonák, hanem turisták bolyonganak az erdőben, és akikben lassan elfelejtődik a szétszakítottság érzése", akkor ezt a folyamatot a kiadónak és a szerkesztőnek a maga eszközével segíteni kell. Az említett kötetnél nem csupán azt mondhatjuk el, hogy a szerzők átlépnek a határokon, hanem azt is, hogy a határon túlról háromszor annyi települést említenek és legalább olyan részletességgel, mint a magyar oldalról. Úgy tűnik, a turisták szokásai által kijelölt területnagyság határain belül a szerzők eleget tudnak tenni annak a követelménynek, hogy ne csak tényeket soroljanak fel, ne csak a prospektusban sokkal hívogatóbb módon bemutatott értékekről szóljanak, hanem megrajzolják azok hátterét, annak, hogy közel vigyenek hozzájuk, és a „Miért szép?" és „Miért értékes?" kérdés megválaszolásához hozzásegítsenek. Nézzünk egy példát ennek igazolására, úgy, hog}' az előbb említett kötetekkel is összehasonlítást teszünk. Érdemes ezt megtenni, és a könyvekből hosszasabban idézni, mert csak így válik világossá, hogy az oldalak mennyisége megszabja a minőséget, hogy egy bizonyos ívszám alatt nem útikalauzt kap az érdeklődő, hanem mondatokban összefűzöti vázlatot. Az összehasonlításokat is azért tesszük, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy egy bizonyos terjedelem alatt nem lehet turistáknak ajánlható és számukra is használható tájékoztatást adni. Az 1985-ben megjelent „Észak-Dunántúl" című könyvben alig pár sor jut Celldömölk bemutatására. Ez azt eredményezi, hogy a magyar barokk építé78