Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1998. (Szombathely, 1998)

3. szám - IN MEMORIAM - Boriska István: Egy pótolhatatlan személyiség. - Szigetváry Ferenc (1926-1998)-

zást. Pedig milyen különböző alkatok voltak. S mégis, milyen jól összepasszoltak. Felszabadító érzés volt köztük lenni. Jó pipafüst, józamatú bor (népiesen pia) és az elmaradhatatlan - de legalább is az elvárt - photó, azaz a diavetítés tette kedveltté e kört. Innen származott a kör neve is: a „3p 2k": a „Pipát, a piát és a photót kedvelők köre". Mondanom sem kell, hogy mekkorákat kacagtunk a dolog félreérthetőségén. Itt mindenről szó esett, ami komolyságot és bolondságot csak ismer az élet. Ugratások sokasága, s megannyi hangos gondolkodás volt a jutalmunk. Két dolgot szerettem ebben nagyon: egyfelől azt, hogy a tagok mindenki egyéniségét tiszteletben tartották. Másfelől pedig azt, hogy ebben a körben szabad és következmények nélküli volt a gondolkodás. Ezt hívták akkor második nyilvánosságnak. Afféle „Patikamúzeumi esték" voltak ezek, ahol úgy erjedt és tisztult a gondolat, mint a pincében a jó bor. Feri sziporkázott ezeken a találkozókon. Ilyenkor is gyakran megtette, hogy a kötelező új anekdota helyett megint a régit mondta el. Szemrebbenés nélkül, mintha új lenne. Hát persze, mert az ő szájából valóban annak is tűnt. Egyszóval az újjáteremtés bámulatos mestere is volt. Nos, ez a társaság mindig is emlékezetes marad. De Feri távoztával most már vigasztalhatatlan is. A SZABÁLYTAJ^AN BÚCSÚ SZÉPSÉGE Feriről jószerével minden leírtak már, ami hivatalosan elhangozhatott. Éppen ebben a folyóiratban készült vele az egyik legteljesebb interjú (Söptei Imre: „Múltamban nagyon sok öröm volt ..." - Beszélgetés Szigetváry Ferenccel. = VHHK 1995. 2. sz. 27-32. p.). Bármilyen nagy a kísértés, ez az beszélgetés itt tételesen már nem köszönhet vissza. Itt és most Feritől éppen ezért csak szabálytalan és szubjektív módon lehet elköszönni. De talán éppen ebben rejlik a dolog szépsége, mert tőle csak szépen lehet elbúcsúzni. Talán mondanom sem kell, hogy emlékének ilyetén kezelését már aktív korában kivívta magának. Jó volt körülötte lenni. Ezért aztán erős hiányérzettel terhelte meg azok útipoggyászát, akik éppen elköszöntek tőle. Hát még azokét, akiktől most végképp elbúcsúzott. Ő azonban mindig is azok közé tartozott, akik képesek utólag is megszépíteni a szomorúságot és a fájdalmat is. Ennek egyik oka minden bizonnyal az volt, hogy nem szeretett panaszkodni. így ha tehette, nem terhelte a gondjaival a környezetét. Azaz befelé élt inkább. Veszélyes szemérmesség volt, mert a feszültségek így is felhalmozódtak, aztán könyörtelenül utat kerestek maguknak. Másfelől annyi szép emléket volt képes felhalmozni, hogy abból sokáig lehet táplálkozni. 74