Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

4. szám - ADATTÁR - Róka Gyula: Kitelepítés: Ispánk, 1950. június 23

gazdaságba volt irányítva." Az elhurcoltak a kanyarokban megszámolták: a hosszú szerelvény végül ötvenhét vagonból állt. Másnap délután 3 óra körül értek a hortobágyi Kónya-megállóba. Ott a rendőrök az állatokat elvették, azok a többi vagonokból kihajtott társaikkal bőgve próbáltak elindulni visszafelé. Az öregeket és a gyerekeket lovasszekerekre rakták. A többiek gyalog mentek be a majorba, ahol egy deszkából készült barakkba tették a családosokat, két távolabbi juhhodályba pedig a többieket. Az elhurcoltak Kónyán töltött több mint 3 évéről, szabadulásukról és az azt követő évekről a már említett magnószalag alapján szándékomban van még egy későbbi írásban beszámolni. Itt csak néhány jellemző részletet említek meg ezekből: -Az ispánki 3 család a padlás nélküli, deszkatetős, deszkafallal 2 nagy helyiségre osztott barakkba került. Az egyik nagy ajtóval, egyetlen kis ablakkal ellátott helyiségben volt Ispánkról a Tolvaj és a Vörös család. Dávidék a barakk másik helyiségében voltak. Ebbe a barakkba kerültek még a Pankaszról, Szattáról, Nagyrákosról, Bajánsenyéről, Szalafőről, Kerkáskápolnáról, Orfaluból, Kétvölgyről, sőt a zalai Szepetnekről kitelepítettek közül a családosok. Az emeletes ágyakon hárman feküdtek egymás mellett. - A barakkban és a juhhodályokban a 3 év alatt nem volt fűtés. - A táborban meghaltak közül Ispánkról Bita Józsefnét, Oriszentpéterről Nagy Eleket, Szattáról Németh Józsefnét Balmazújvároson, a kórházban meghalt ispánki Dávid Sándort és Galambos Gyulát Debrecenben, Vörös Idát pedig Nagykállón temették el. A Tolvaj család nagymamája, Bita Józsefhé a barakkban halt meg. A húgom lepedőbe tette és géppisztolyos rendőrkísérettel lovasszekéren, a „kövesúton" Balmazújvárosra kísérte. A család is fegyveres őrizet alatt volt ott a temetésen. - Kónyán született húgom kisfia, T. Ernő 1952. június 5-én. A debreceni kórházban töltött 3 hét után a kónyai barakkban „nevelődött" tovább a szabadulásig, 1953. október 23-ig. Kónya-pusztán háromszor jártam. Először 1950. július 17-én. A kapott levelek alapján Kiskunhalasról indultam hozzátartozóim és az ispánkiak felkutatására az előző nap, vasárnap 5 óra 5-kor Debrecenbe. A még elég romos állomáson órákig nem mertem kérdezősködni. Végül egy fiatal, pályamunkás kinézetű férfit szólítottam meg. Tudott a Kónyapusztai kirakodásról, de figyelmeztetett, hogy a vonatokat a megállóban rendőrök várják és a nem odavalókat azonnal a táborba viszik. A menetrendtáblázatban akkor még jelezték, hogy az állomásépületek a sín me51