Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

4. szám - ADATTÁR - Róka Gyula: Kitelepítés: Ispánk, 1950. június 23

lyik oldalán vannak. A Debrecen-Füzesabony vonalon a Balmazújváros és Hortobágy közti Kónya megálló a vágány jobb oldalára esett. Ezért másnap, hétfőn a Debrecenből legkorábban, 4 óra 30-kor induló vonat utolsó kocsijában utaztam. Kónyán a megállóval ellentétes oldalon szálltam le, és bár ott töltés nem volt, mint arra számítottam, a magas fűben elrejtőzhettem, míg a vonathoz kijött rendőrök el nem mentek. Akkor bekopogtam a bakterházba. Az öreg vasutas házaspár kétségbeesve bújtatott el a kamarába, ahonnan csak akkor jöttem elő, amikor a megálló kútjához a táborból vízért jöttek. Véletlenül az első vízhordó a sógorom, T. Ernő és a faluból Dávid Sanyi volt. Sietniük kellett, de elmondtak mindent, amit tudni akartam. Délután a húgom is kijött vízért, neki adtam oda a gyerekápolási szereket, amiket délelőtt a nagy izgalomban elfelejtettem. A ruhájába rejtve csempészte be ezeket a táborba. Este ismét elbújtam a vonat érkezése előtt a túloldalon, 19 óra 17-kor szerencsésen folszálltam Tiszafüred felé. Ott aludtam. Másnap délután értem Ispánkra és vittem hírt a megtalált őrségi kitelepítettekrŐl. Csaknem 40 év múltán, 1989 áprilisában feleségemnek is megmutattam Kónyát. Még élt az öreg bakter-házaspár. Lefényképeztem a régi megállót, a kutat, a kis kamra épületét, ahol megbújtam, az öreg nénit és az időközben épített új megállóépületet. 1996. július 6-án húgommal, annak egyik dédunokájával és feleségemmel újra felkerestük Hortobágyot. Kónya állomást megszüntették. Csak a később épített megálló árválkodott romosán, ajtók, ablakok nélkül. A Kónya táblát a pincéből húztam elő. A megállóról az 1984. évi Hortobágy útikalauz még ezt írta: „A vonattal utazók Kónya megállóhelyen egy közlekedéstörténeti emléket láthatnak: az állomásról menetrend szerint közlekedő lóvasutat, amely minden vonathoz be- és kihozza az utasokat az aprócska Kónya településről." Mára ezeket a síneket is felszedték. A megállótól a Hortobágy-Balmazújvárosi „kövesút"-ig, a volt táborhelyre betonlapokkal fedett úton mentünk. Balra, a barakkok helyén csak egy árva csacsi áUt kikötve. Kissé távolabb a kietlen pusztaságban látszott még a két juhhodály. Jobbra a volt rendőrőrs épülete állt. Udvarán egy idősebb asszony beszélgetett fiával. Húgommal beköszöntünk. Az asszony elmondta, hogy néha felkeresi a helyet egy-két volt kitelepített. Beszélgetés közben ő említette meg, hogy emlékezik egy fiatalasszonyra, akinek kis csecsemőjét megfürdette. Húgom ekkor megszólalt: „Az én kisgyerekem volt az." - Negyvenhat év után zokogva borultak egymás nyakába. Megrendítő találkozás voltl Őrizzem meg itt az asszony nevét: Blaga Györgyné ember volt az embertelenségben. 52