Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

2. szám - Salamon Nándor: „Kedves, gyöngéd kis lény ..." - 100 éve született Dési Huber Istváimé -

végnapjait éló polgári Magyarországon. Megkésve! A végveszélyben élő költő barát, Radnóti Miidós búcsúverssel tette rá pecsétjét egymást erősítő, öröklétbe torkolló testvériségükre. Dési Iíuber Istvánnét kemény fából faragták, „húsz nehéz, harcos és mégis oly szép együtt leélt év" után, összeomlás helyett ismét teiinivalók után nézett. Üldözötteket bújtatott, meneldtett, lélekben már készült az új helyzetben rá váró feladatokra, az egyén, a társ helyett a köz javának szolgálatára. A művészeket elpusztította, szétszórta a háború. Stefiké segíteni próbált, az elérhető küzdŐtársalíból megalapította többekkel a Képzőművészek Szabad Szakszervezetét (Ez volt a helyes neve!), elnökként nagyszerűen hasznosította szervezőkészségét, anyagi, lelki támasza volt a helyüket kereső művészeknek. Vásznat, festéket kerített, üdülő és művésztelepi beutalókat intézett és kiállításokat szervezett. Ilyen alkalomkor merült fel francia példákra hivatkozva először a Dési Iíuber múzeum gondolata, de 1947-ben ez csupán a jövőbe utalt vágy lehetett. Erőiből tellett arra, hogy megszervezze az első bábszínházat. Gyermekek iránt táplált vonzódása végül lelkéhez illő terepet talált. Előbb a Gyermekvédő Intézet igazgatásában vett részt, majd a Gyermekvédő Otthon igazgatója, „ötezer elhagyott gyermek gyámja volt" (RuíTy Péter) - 1957-ben történt nyugdíjazásáig. Ám, akkor sem tért pihenőre. Társadalmi tisztségeket töltött be. Eljárt a művészek tanácskozásaira, vitaestjeire. Szóban és írásban segítette a tárgyilagos összkép kialakítását, ha pedig sérelem érte, hamis magyarázkodás ferdítette a múlt emlékeit, tollat ragadott, mmiszterekkel, fuiikcionáriusokkal levelezett, mulasztásokat ostorozott s bátran szegült ellen, ha a helyzet kívánta. Megneheztelt a „hírhedett" Fínogonov festővel folytatott beszélgetését nem híven közlő újságíróra. 1965-ben a Kortárs-béli vitában, ahol félje tisztességét, egyenességet, „nehéz ember" voltát támadták, több hozzászólást fogalmazva, védelmezte az igazságot. Dési Iíuber halála után húsz évvel elkészült az adatokból, emlékekből, dokumentumokból Irt nagy életrajzzal, amely 1964-ben jelent meg. S foglalkoztatta megszakítás nélkül a művészeti és szellemi hagyaték sorsa. Szombathely a hetvenes években került látókörébe. Az 1969-ben alapított Derkovits Emlékmúzeum, a formálódó képtárépítő gondolat késztette arra, hogy elfogadja a vasiak hívó szavát. Segítette elhatározását testvérének utolsó, a városhoz kötődő életnyoma. Itt adták német kézbe azt az internált csoportot, amelyhez ő is tartozott. Eltűnése, halála óta „magaménak éreztem" Szombathelyt - nyilatkozta egy alkalommal. Kezdetben személyes holmik és művek ajándékozásáról volt szó, 1975-ben - egy feljegyzés szerint - a létesítendő emlékmúzeum keretén 26