Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

1. szám - Kuntár Lajos: „... európai értékű és hírű nagy művész ..." -100 éve született Derkovits Gyula—

Derkovits Gyula rövidre szabott életének fele —húsz év— telt el Szombathelyen. Az 1894 és 1914 évhatárok közti időben a zárkózott, de mindenre figyelő ifjú ennek a városnak a konkrét viszonyai között ismerte meg az eseményes és folyton változó világot, a sokszínű és csodálatos természetet, a jót és a rosszat magukban hordozó embereket, a nélkülözést, a családját fogyasztó gyászt, mindazt, ami befolyásolta ifjúi érzés- és gondolatvilágát, alakuló művészetét. A Derkovits család sokat költözködött. A művész szombathelyi éveinek utolsó színhelye a Nagykar utcai Tárnoki ház volt. Innen távozva öltötte magára a katonai egyenruhát, amelyben aztán eltávozott Szombathelyről. A háború kitörésekor azonnal a frontra került. 1916-ban hadirokkantként szerelték le. A GYÖKEREK NEM VOLTAK ELÉG ERŐSEK A szintén asztalos szakmát tanult Jenő bátyja ekkor már a fővárosban élt. Cyula hozzáköltözött és -eddigi ismereteink szerint— nem járt többé Szombathelyen. A fizikai távollét nem feledtette szülővárosát, talajába eresztett gyökerek egy ideig éltették a gyermek- és ifjúkori emlékeit, személyi kapcsolatait. Van tudomásunk a Szombathelyen élő rokonaival történt levélváltásokról, emlékei színhelyei felkeresési vágyáról. Ez utóbbiról felesége ezt mondta 1948-ban Szombathelyen: „A Ferenc József rakparton fáradtan ültünk le a dunaparti lépcsők alsó fokára. Beszélni kezdett. Szülővárosáról, Szombathelyről, a Gyöngyösről, meg a Perint partjáról, ahol ő sokat bolyongott. Egyszer majd elviszlek Szombathelyre -mondta— és megmutatom neked milyen más a Gyöngyös meg a kis Perint, mint a Duna. Azok ott megnyugtatóak. Jó a partjukon sétálgatni. Szeretnék egyszer egy kollektív kiállítást rendezni a Kultúrházban. ... De sohase látta viszont Szombathelyt, 1934. június 18-án este 8 órakor látó szemei örökre lezárultak. 1936. januárjában a szombathelyi képzőművészek meghívására én vittem el a kultúrházba képeit. Senki sem emlékezett Derkovits Gyulára, nem értették meg a szavait." Derkovits Gyuláné ilyen summásan ítélte el az 1930-as évek Szombathelyének lakóit. Nem volt igaza. Hiszen, ha senki nem emlékezett volna a férjére, nem rendezték volna meg a kiállítását és a szavát is értették, hogy csak az idézett előszóra hivatkozzak. Egyebekben Jaksa István, szép kort megért festőművész gyakran mesélte, hogy iskolatársa volt Derkovitsnak. A rajztehetségével kitűnt társukat nem felejtették el: sorsa és munkálkodása gyakori beszédtéma volt köztük, a festők pedig, akik közé ő is tartozott, számontartották, ha személyes kapcsolatot nem is tartottak vele. De az út 6