Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

2. szám - KÖNYVESPOLC - Balogh Péter: Könyv az őrségi reformátusokról

dözése, a templomok elfoglalása. Batthyány Ádám pl. 1634. január 9-én nemcsak Németújvárra, hanem összes birtokain lévő falvakra kiterjedően az alábbi rendeletet adta ki: "hatalmunkánál fogva uradalmainkban és minden birtokainkon megparancsoljuk és meghagyjuk, hogy a lutheránus és kálvinista szekták összes papjait, vagy másokat, akik a római egyház ellen tanítanak, minden birtokunkról távoztassanak el, a vonakodókat pedig jelen parancsunk idejétől számított tizeöt napon belül erőszakkal és fenyegetésekkel űzzék el." Protestánsok csak az un. articuláris helyeken tarthattak istentiszteletet, ilyen a reformátusok részére egy volt: Felsőőr, az evangélikusok két helyen: Nemescsóban és Dömölkön. A bizonytalanság miatt az őrségi egyházmegye 1709-től a pápai egyházmegyéhez csatlakozott, s mint egyházszervezeti egység megszűnt létezni hosszú ideig. Az V. fejezet a 17. században elpusztult református egyházközségeket tárgyalja az őrségi egyházmegyében. Meglepő adatok tárulnak az olvasó elé arról, hogy hol és milyen erősségű gyülekezetek léteztek, amelyeknek ma már nyoma sincs, mert az ellenreformáció hatására megsemmisültek, s azóta sem keltek új életre. Ilyen volt pl. Acsád, Búcsú, Csákány, Dozmat, Nárai, Németújvár, Rohonc, stb. ahol önálló lelkészek működtek. A gyászévtized (1671-81) is megtette a hatását. A VI. fejezet a hanyatlás további az 1709-1808 közti időszakot tárgyalja. Ebben a százéves szakaszban az őrségi egyházmegye a pápai egyházmegye kebelében élte nehéz életét. III. Károly uralkodása végén (1740) az őrségi egyházmegyében csupán egyegy működő, un. "virágzó" anyaegyháza maradt a reformátusoknak: Felsőőr, és Becsvölgye. Az árvaság kora köszöntött az Őrség reformátusaira. Ekkor vették el erőszakkal legtöbb templomukat pl. Kercán, Őriszentpéteren, Nagyrákoson, Kerkáskápolnán, és Veleméren. A vallásüldözés következtében végleg megsemmisültek olyan egyházközségek, mint Ivánc, Zalaszentgrót stb., de volt olyan társadalmi kihatása is, ami az őrségiek elvándorlását eredményezte pl. Somogyba. Kedvező változást csak II. József türelmi rendelete (1781) hozott, amelynek eredményeként az "árva eklézsiák" felvirágzása megindult. Ennek hatásai már átvezetnek a 19. századba, amit a VII. fejezet tárgyal. Lényeges eseménye, hogy 1808-ban újjászervezik az őrségi egyházmegyét, amint azt a szilasbalhási szuperintendentiális gyűlésen kimondták: "A Szála és Vas Vármegyei úgymondatott napnyugati XI. Ekklesiákból egy Tractus formáltatott Őrségi Tractus nevezet alatt." Az első egyházmegyei közgyűlést 1808. szept. 21-én tartották a mai Magyarszecsődön. Ettől kezdve az egyházi élet további fejlődésnek indult. Megerősödtek a presbitériumok, elmélyült a kegyességi élet, iskolákat szerveztek, tanítókat alkalmaztak, megjelenik a diakóniai szolgálat is. Az egyházi életet helyenként beárnyékolta az államhoz való viszony, amit egyes rendeletek befolyásoltak. A 19. századból már csaknem minden gyülekezetről megbízható adatok állnak rendelkezésre. Megmaradtak a presbitériumi, egyházlátogatási jegyzőkönyvek, 1824-től az egyház szabályozta az anyakönywezetést, amelyekből jól kiolvashatók a népmozgalmi adatok, s jól nyomon követhetők a század vége felé kialakuló egykezes, ami az egyházmegye lélekszámának jelentős csökkenéséhez vezetett. A fejezet 8. pontja fontos statisztikai adatokat közöl a népességről. A VIII. fejezet az 1945 utáni időkről szól meglehetős rövidséggel, pedig eseményekben ez a kor sem szűkölködött. Az ateista államhatalom a nagyhatalmi 85