Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

2. szám - MŰHELY - Oszkó Zoltán: Néptanítóként a múzeum szolgálatában. Bemutatjuk Farkas Imre nyugalmazott tanítót

likus iskola osztott V. osztályában tanított 80 gyereket hosszú éveken át. 9 pedagógus volt vele együtt akkor az iskolájában, és minden iskolánkívüli munkát egy másik fiatal tanító társával végezték, ök ketten látták el a jegyzőkönyvvezetést, a segédkántorságot, énekkarvezetést, ők voltak a társadalmi egyesületek vezetői, iskolai és iskolán kívüli rendezvények szónokai, és még sok minden, hiszen akkor sem volt egy tanítónak munkaköri leírása, de annak, a*kit úgy hívtak, hogy néptanító, mindezeket el kellett végeznie. Később aztán jutott már egy kisebb pénzkeresési lehetőség is: ipariskolában tanított óraadóként. 1939-ben nősült meg, a helyi pedagógus házaspár lányát, Fehér Erzsébetet vette feleségül. Apósa a nagy tekintélyű jánosházi tanító: Fehér István volt, aki ugyancsak a Pápai Állami Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet 1906ban, megérve a rubint diplomát. Merő ellentétként éltek egy családban vőjével, a szelíd és csendes, béketűrő Farkas Imrével. Ez a kapuszínes családi otthon több évtizeden át, minden héten azonos időben helye volt a pedagógusok és más értelmiségiek, barátok találkozásának, ahol elbeszélgettek, aztán előkerült a kártya, és minden héten más-más vitte, vette a közösen elfogyasztott egy liter bort. Ezeknek az összejöveteleknek rangja, hagyománya, fegyelme volt. Nem szabadott késni, mert akkor a szigorú házigazda, Fehér Pista bácsi büntetést szabott ki a fegyelmezetlen barátra. Farkas Imre családi körében volt még egy pedagógus, bátyja, aki 1925-ben végzett szintén a pápai képzőben. Farkas Imre és Fehér Erzsébet házasságából két gyermek született. Ma már komoly felnőtt, családos emberek. Erzsébet leánya, Czingábel Ferencné tsz könyvelő Sopronban, Miklós fia pedig vegyésztechnikus a fűzfői nitrokémiai gyárban. Mindkét gyermeke 2—2 unokával ajándékozta 'meg, akiket rajongásig szeret. A II. világháborút sikerült úgy átvészelnie, hogy a 14 hónapi katonai szolgálat alatt nem került a frontra, de rettenetből, szenvedésből kijutott neki így is. A felszabadulás után sorsa azonos hazája és szülőfaluja sorsával. Átélte azokat a politikai, pedagógiai viharokat, áramlatokat, amelyeket emberként bírált, javított. Sokat harcolt a sokféle pedagógiai felelőtlenség-áramlatok ellen. Ezekből mindig ki tudta választani az értékeset, a silányat pedig kivetette, és erre tanította fiatalabb pedagógus társait is. Nemcsak közvetlen, munkatársait segítette eligazodni az átalakulás forradalmi viharaiban, de Jánosháza nagyközsége minden lakójához volt egy-egy jó szava, bölcs tanácsa a beszolgáltatás, a tsz-saervezés nehéz időszakában. Szálfa termetéhez, egyenes tartásához ugyanolyan jellem is csatlakozott. Ember maradt és volt mindig, Jánosháza néptanítója még akkor is, amikor az ország kulturális vagyonából rosszul gazdálkodó „hatalmasok" megszerveztették a kérész életű gimnáziumot. Maga is sokat fáradozott a felszabadulás utáni idők pozitívumainak kiteljesedésén a pedagógiai élet, a kultúra és ismeretterjesztés minden vonalán. Nagy segítséget adott legutóbbi igazgatójának, Dörnyei Istvánnak a körzetesítés, az iskolai könyvtár, a napközis szervezet kiépítése, az ifjúsági mozgalom erősítése terén, a szaktantermek megvalósításában. Több évtizedet tanított a felső tagozatban is, és mint tanító, neki jutottak azok a tárgyak, amelyek a szaktanárok óraszámába már nem fértek bele. És tanította ezeket is töretlen szorgalommal, szakosokat meghaladó sikerrel. Munkálkodása utolsó évtizedeiben aztán a napköziotthon lett a végleges pedagógiai műhelye, ahol alkotta a maga kis remekműveit, kedves csoportjait, tehetséges tanítványait, de sokat harcolt a cigánygyerekek továbbhaladása érdekében is, mint napközi otthoni és munkaközösségi vezető. 39