Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

2. szám - MŰHELY - Hargitai József: Egy életen át a nevelés vonzáskörében. Beszélgetés Regős Jánossal életéről, pályájáról

rekek sapkájukat levéve, csendben elindultak. (A födetlen fővel való járás-kelés a harangszó idején fiatalra, öregre egyaránt kötelező szokás volt a faluban.) Hazaigyekvő gyermekeim útközben összetalálkoztak, a református vallású nagytekintélyű földbirtokossal, aki egyben a katolikus egyháznak is kegyura volt és mint ilyen, a legfőbb helybeli iskolai felügyelőhatóság egyikének számított. Az egyik beszédhibás gyermek hamar észrevette, hogy szabálysértés történt a helyi szokásban, regulában, amennyiben nem vette le a sapkáját a harangszóra az uraság, és erre hangosan odakiáltotta: „Ni-ni-ni, a zsi-zsi-zsidó nem veszi le a ka-ka-lapját..." Gyorsan híre ment a faluban Pista merészségének. No, lett erre „felhajtás". Kiszállt a kerületi esperes, hogy a püspökhöz érkezett feljelentés alapján vizsgálatot tartson az iskolában. Kissé nyugtalanná tett a hír a váratlan látogatás miatt, ám feletteseim megértően jártak el, és ezzel a mondattal zárták a vizsgálatot: „Nem történt semmi szabálytalanság az ön részéről, tanító úr, de a jövőben jobban ügyeljen tanítványaira, azok viselkedésére." Érdemes ennek a kis epizódnak érdekes és tanulságos hátterét vizsgálni. Az iskola tanulói egységesen a katolikus vallás követői voltak. Szemléletük teljességgel a biblia „előírásaihoz" igazodott. Vagyis: a Jézus Krisztussal szembenálló zsidókat, kufárokat, mint velük is ellenséges viszonyban lévőket, gonoszokat tekintették. Jézus, a „jó", akit mindenkivel szemben követni kell, és meg kell védeni őt a „rosszak" táborától. Kis hősünk azonban, még kiforratlan, hamis szemlélettel, messze túllép a biblikus kereteken, és mindenkit a „roszszak" táborába sorol, aki nem a katolikus egyház regulái, kialakult konvenciói, szokásai szerint jár el a szűk közösségükben. A tömördi éveim emléknyomait őrzi az a látogatás (vagy talán vizsgálat), melyet egy Párizsban székelő nemzetközi bizottság végzett iskolámban. Ebből az epizódból arra emlékszem csupán, hogy a hazai nemzetiségi iskolák helyzetét tanulmányozandó, szálltak ki hozzánk. Egy kicsinek tűnő mozzanat azonban erőteljesen belém ivódott ebből a találkozásból. A bizottság kiterített térképén (térképvázlatán) meglepett az a látvány, hogy az Ausztria és Magyarország határán végighúzódó fekete elválasztóvonalra egy, a hazánk irányába mutató nyíl fölött ez volt olvasható: Balkán. Ma egy ilyen szituáció láttán vajon elcsodálkoznék-e?! Mint említette, néhány év után búcsút vett a tömördi iskolától. Milyen távlatokat nyitottak pályáján a további tanulmányok? Kérem, beszéljen a „szegedi évekről", a polgári iskolai tanári oklevél megszerzéséről és az Apponyi Kollégiumban folytatott tanulmányairól! Miután elvégeztem tanulmányaimat a szegedi 4 évfolyamú polgári iskolai tanárképzőn, a magyar—történelem és ének szakos tanári oklevelemmel egy éven át a sárvári polgári iskolában tanítottam. Hasznos volt számomra, hogy a gyakorlatban megismerhettem ezt az iskolatípust, mert sok előnyt nyújtott ahhoz a lépcsőfokhoz, mely a szegedi egyetemen az Apponyi Kollégiumhoz vezetett el. Ebben a jeles intézményben, ahova 1942-ben kerültem, a leendő tanítóképző intézeti tanárokat képezték, 2 éves tanulmányi időtartammal. Az intézetbe való bejutáshoz semmiféle megkötöttség nem fűződött, csupán jeles rendű polgári iskolai tanári vagy középiskolai tanári oklevelet kellett bemutatni. Ám a bekerülést mégis megnehezítette az, hogy a felvételi keretet nagyon szűkre szabták. Pl. a történelem—magyar—pedagógia fakultásra mindössze hatan iratkozhattunk be, a kétszeres túljelentkezőből. (A 3 férfi közül 1 ferenc-rendi szerzetes volt, 1 nő pedig apáca a háromból.) 32