Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

Láng Gusztáv: A költő és olvasói. Berzsenyi Dánielre emlékezünk

LÁNG GUSZTÁV A KÖLTŐ ÉS OLVASÓI BERZSENYI DÁNIELRE EMLÉKEZÜNK A vers, így tartja a köztudat, a költő lelkében születik — valójában azonban az olvasóéban. Ahogy egy levélnek is csak akkor van értelme, ha akad, aki felbontja s elolvassa, a költői alkotás esztétikai hatásáról is csak a befogadás során beszélhetünk. A mű: szöveg és olvasat egysége; nemcsak azt „tartalmazza" amit a költő beleírt, hanem azt is, amit a közönség kiolvas belőle. Most, amikor Berzsenyi Dánielt országszerte ünneplik, s ez ünneplésekből szülőföldje — mely számos bizonyságát adta annak, hogy nemcsak kivételes évfordulókon őrzi nagy szülötte emlékét — is kivette jogos részét, nem árt feleletet keresnünik anra a kérdésre: máit olvastak ki egykori olvasói a költő műveiből? S kínál-e nekünk, kései „földijeinek" időszerű élményeket a Berzsenyi művek hajdani sorsa? Annál is inkább, mert Berzsenyi Dániel élettartamához képest rövid, két évtizedre tehető költőpályáját két legenda keretezi, mely éppen szűkebb pátriájában ismert és elterjedt. Egyik szerint a gazdagondokkal küszködő, világtól és művelődési lehetőségektől elzáró magány fokozatosan felőrölte alkotásra ajzott lelke erőit; másik a végletes érzékenységről szól, melynek elég volt a Kölcsey-kritika (a kor vita- és röpirat-irodalmához képest nem is túlságosan goromba) ítélete, hogy élete végéig kiüsse kezéből a tollat. Az élet- és kortörténet tényei azonban nincsenek összhangban ezekkel a legendákkal. Igaz, a költő enkezével festett ilyen megrendítő képet zord magányáról: „Látja és keblét szomorún bezárja / S mint az őszült kor, komor és magános / Rejteket választ, szenelője mellett / Rágjja bajusszát." Ám jóval több példa hirdeti a magány örömeit; Berzsenyi — akárcsak Csokonai —, némiképp talán a kor Rousseau-izmusának hatására, a világtól elszigetelő magányt így jellemzi: „Itt vagyon bátor menedéklakása / A szabadságnak s nemes érzeménynek"; „Itt fakad Laurus koszorúja minden / Bölcsnek és minden magasabb daloknak." Levéltöredék barátnémhoz című elégiájában is, bár ebben a magány valóságos érzelmi veszteség következménye, megőrzi ezt a bölcsességnek és dalnak kedvező lényegét: „Leplembe burkolva könyök emre dűlök, / Kanócom pislogó lángjait szemlélem, / A képzelet égi álmáiba ímeirűlölk, / S egy szebb lelki világ szent óráit élem." S ha a korabeli élet prózaibb oldalát nézzük, Berzsenyi életformája csak mai szemmel tekintve tűnik az alkotó munka feltételeit kizárómak; a kor irodalmi élete, mely nem ismerte a szervezett könyvkiadást, az írói tiszteletdíjat, a műveket azon frissiben az olvasóhoz juttató irodalmi sajtót, eleve arra nevelte a művészt, hogy az alkotást a hétköznapi kötelességek mellett és felett gyakorolt hivatásként vállalja. Az Osztályrészem biztonságérzettől duzzadó vallomása („Vessen a végzet valamerre tetszik, / Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: / Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre! / / Csak tie légy vélem, te szelíd Oamoena!") 'bizonyítja, hogy Berzsenyi számára ez a „kétlakiság" — a józan gazdálkodás és a költészet „ömledezóse" — éppen nem elviselhetetlen, hanem természetes állapot. (E versét éppen akkor írta, amikor az apai házat elhagyva Nikiára költözött, gazdateendői tehát jócskán megszaporodtak.) A magány paradox módon akkor 1