Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

Láng Gusztáv: A költő és olvasói. Berzsenyi Dánielre emlékezünk

válik költőnk nyomasztó élményévé, amikor a legtöbb tisztelet és megbecsülés övezi; elmagányosodásának okát abban (is) kell keresnünk, hogy ő idegenedett el a korabeli irodalmi élettől. De ugyanez a helyzet az „elnémító kritika" legendájával is. Kölcsey késél-pontos látlelettel azt írta Berzsenyiről, hogy „már egészen kimerítette magát", s hogy „talán elérte, noha még igen jókor, a határt, melyet a természet a poéta és nem-poéta között vona". Csakhogy ily bántások korábban is érték költőnket; így a Mondolat, e nyelvújítókat parodizáló röpirat számos Berzsenyi-szóképet kifiguráz, s a Felelet a Mondolatra is csipkelődik a költővel. Mégis Berzsenyi az, aiki a Mondoíat-ügyben bölcs mérsékletre inti Kazinczyt, jeléül, hogy az igaztalannak érzett hántásokon higgadtan felül tudott emelkedni. (Döbrentei Gábornak is így ír 1815-ben: „Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat / A sandaságnak gáncsa megzavarja... / Nem úgy tanultam Sokrat iskoláját, / Hogy a köz-ember változó eszének / S ítéletének rabja lenne Múzsám. / Gúnyolja bízvást mívemeit s gyalázza., / Gálád szidalma rám. homályt meim ejt, / Sőt a bohóktól kárhoztatni: fény.") A Kölcsey-kritikában azonban Berzsenyi érezte a „recenzens" némi igazát, melyet érzékenysége lidércesre nagyított, s mert a kritika megjelenésekor — mint kései versei bizonyítják — csakugyan tehetsége kimerülésének rémképével küzdött, „tudat alatt" kapóra jött a bírálat mint ürügy — bizonyíthatta vele a világ és önmaga előtt, hogy nem elnémult, hanem elnémították. A „Sokrat iskolája" (értsd: sztoikus bölcsesség) helyett ekkor már a költő kivételes érzékenységét, „égi virágai"-nak érinthetetlenségét hirdeti: „Ne nyúlj azokhoz durva kézzel..." (Kölcsey kegyetlen meggondolatlansága abban állt, hogy mivel ezt a rémképet, a léleík versvesztő sivárságát nagyon is jól ismertté, tudatosan az eleven sebre ütött, s ezzel kora és utókora előtt vállalnia kellett az „elnémító" ódiuméit.) De mi az oka ennek a soha fel nem oldódó költői válságnak? Rohonyi Zoltán a két költő vitáját elemző tanulmányában meggyőzően bizonyítja azt a végkövetkeztetést, hogy Berzsenyi elvben elfogadja a romantika akkor korszerű tételét a szerves formáról (arról, hogy a versben tartalom és nyelv, gondolat és „poétái expressio" szétbonthatatlan egységben, egymásból fejlik ki), de ugyanakkor versei védelmében ragaszkodik „a hasznos... igazságok érzéki és »képletes« nyelvben való megverselésének mélyen az utilitáris klasszikában gyökerező dualista felfogásá"-hoz. Elfogadhatjuk értékítéletét is, hogy „Berzsenyi nagy költészetét föltétlenül az organikus forma elvének megfelelő gyakorlat hatja át", azaz Berzsenyit korának szellemi hatásai a romantika felé is vonzották, de sohasem tudott elszakadni sem elméletében, sem gyakorlatában a költészetnek attól a „haszonelvű" felfogásától, hogy annak kész — társadalmilag-erkölcsileg hasznos — gondolatokat kell képekbe „öltöztetnie", s költészetéből afféle ihletett penzumot csinált. Az ezt elfogadó s az ezt elutasító kétféle korízlés „harcát" jól példázza a költő két „dicsőítő" versének homlokegyenest ellenkező fogadtatása a „címzettek" által. A Báró Wesselényi Miklós képe „látnoki" sorai az Etna „örökös tűzörvény s aetheri fagy" küzdelmét mutató ormához hasonlítják a 18 éves ifjú főurat, aki még szinte semmivel sem érdemelte ki ezt a „lángoló" megtiszteltetést. Wesselényi válaszlevelében — a kötelező szerénység fordulataitól eltekintve — természetesnek veszi ezt a fennkölt jellemzést; nem mint igazat, hanem mint elkötelezőt. „Képem olvasásában a vers s a gondolatok szépsége elragad . . . s ámbár annak megérdemlésére ösztönöz, de annak mostan való meg nem érdemlését meg fontolván, el érhetésétől is el tsüggedek." Tudjuk, Wesselényi nem „tsüggedt el", Berzsenyi ódáinak címzettjei között azonban nem 2