Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1983. (Szombathely, 1983)

2. szám - HELYISMERETI ADATTÁR - Csaba József Az őrségiek és a vasi szlovének népi méhészkedéséről

Egyesek az így házilag készített "bodont" erdei tisztás szélén fára fölerősítik, s hogy a szökött raj könnyen megtalálja és szívesebben elfoglalja, ezért abba kevés illatos viaszt ragasztanak. Legtöbb méhészeti eljárás és babonás hiedelem a rajokhoz fűződik. Ilyenek: aki nagypénteken délben étkezés közben legyet fog és azt kalappal letakarja, majd ebéd után kimegy kertjébe és ott a gyümölcsfákat megrázza, az illetőnek szerencséje lesz, mert szökött rajokat fog találni. Hogy a kasból kirepült raj meg ne szökjön, hanem a közelben megszánjon: kaszapengét ütögetve, csikócsengővel csilingelve, marhakolomp rázogatásával nagy lármát csapnak. Mások a levegőben kóválygó raj méhei közé bodzafából /Sambucus nigra/ készített fecskendővel, vagy csomóba kötött kellemetlen szagú keserűfűvel /Polygonum lapathi folium/ vizet szórnak. Az öreg méhészek azt tartják, hogy ha vendég jön a házhoz és az asztal mellé ül, onnan fölkelve azon az oldalon kell távoznia, amely felől érkezett, mert ha ellenkező irányba távozik, úgy a vendéglátó rajai megszöknek. Hogy a már megszállt és kasba bevett raj méhei vissza ne telepedjenek a befogási helyre, ezért a fának azt az ágát kellemetlen illatú növényekkel bedörzsölik (fekete bodza, keserűfű, csalán, diófa levele stb.). Mielőtt a megszállt rajt berázzák a kasba, annak belsejét mézes vízzel, mézes tejjel meglocsolják, vagy csombor mentával /Mentha pulegium/ alaposan bedörzsölik. A régi öreg méhészek még hittek a méhek megrontásában, valamint a szerencsevarázslatban. Szerintük a leszelt kenyérből nem szabad semmit meghagyni, ha valaki nem fogyasztotta el, úgy figyelmeztették: egye meg, mert méhek vannak a háznál. Másnak ajándékozott, vagy valamiért elcserélt méhcsaládot nem jó folyóvizén átvinni, mert az új tulajdonosnak nem lesz hozzá szerencséje. Az egyik méhészről azt tartották, hogy a temetőből éjjel koszorút lopott és méhesében elrejtette, hogy méhei sok mézet gyűjtsenek. Másikról pedig azt híresztelték, hogy méhésztársaitól lépdarabot szerzett, amit otthon tűzbe vetett s ezzel az eljárással ellopta azok szerencséjét. Általánosan elterjedt az a szokás, hogy a méhészek pénzért nem adtak el rajt, mert az így értékesítettél a vevő elviszi a szerencsét és a visszamaradó méhcsaládok rövid időn belül elpusztulnak. Ezért elajándékozzák, méginkább valamiért elcserélik. Egy közepes erősségű méhrajért egy mérő rozsot vagy búzát kérnek. Úgy szaporításra, mint mézgyűjtés szempontjából legjobbnak tartják egyesek a talált rajt, de méginkább a lopottat. A méhészgazda féltve őrzi nemcsak a rajokat, hanem az öreg méhcsaládokat, sőt a mézet is, mert ezek eltulajdonításával a lopó elviszi a szerencsét, ami a méhcsalád.ok teljes pusztulását jelenti. A tolvajok ellen úgy védekeztek, hogy a méhcsaládokat nehezen hozzáférhető, vagy könnyen szemmel tartható helyen állították föl. Régen főleg a lakóházak padlásterének nyitott homlokzati részében, vagy pedig a lakószoba ablakai alatti polcon. A méhtolvajt igen elítélték,bűnös embernek tartották, aki még életében megbűnhődik azzal, hogy végső napjaiban sokat szenved, és addig nem tud meghalni, amíg a lopást be nem vallja. Voltak olyan méhészek, akikről azt mesélik, hogy maguk is megállapították a tolvaj személyét,sőt meg is büntették az illetőt. Ilyen méhész élt az egyik szlovén faluban. Tőle elloptak két méhcsaládot,mire kijelentette, hogy elintézi az általa feltételezett tolvajt. Kézzelfogható bizonyítéka nem lévén, ezért a tolvaj által letaposott, a kaptárak előtti fűből összeszedett egy maréknyit, azt cipője sarka alá szorítve, ott alaposan megtaposta, majd a füvet elégette és utána kijelentette, hogy a tettes hamarosan meghal.Bz be is következett. 18