Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1983. (Szombathely, 1983)

2. szám - HELYISMERETI ADATTÁR - Csaba József Az őrségiek és a vasi szlovének népi méhészkedéséről

Ősszel a kasok röplyukát leszűkítik, hogy megakadályozzák az egerek téli kártevését. Tavasszal - rendszerint József napján - a kijárónyilást ismét kibővítik s ezzel kibocsátják a méheket. Hogy a rajok meg ne szökjenek, ezen a napon a méhész nem néz fölfelé, nem hagyja el házát, korán reggel bemegy az istállóba és ott tartózkodik estig. A méhek antropomorfizmusára utal az a mondás, hogy "a méh nem döglik meg, hanem elpusztul mint az ember - az állat döglik meg."Még most is tartja magát a KözépEurópa más részén is elterjedt vélemény, hogy ha a méhész meghal, utána elpusztulnak méhei. Szokásban volt, hogy mialatt a méhész halva feküdt otthonában, valamelyik családtagja megkopogtatta a kasokat, hogy a méhek el ne pusztuljanak. Mások ilyenkor megemelték a kast. A katolikus lakosú szlovén falvakban még emlékeznek néhány vallásos hiedelemre, eljárásra. Ezek szerint a méhésznek nem szabad káromkodni, a méheket szidalmazni amikor azokkal foglalkozik, a méhekró'l tilos rosszat mondani. Az Őrségben jegyeztük föl a kb. száz évvel ezelőtti adatot, mely szerint a falu öreg méhésze áldozáskor nem nyelte le az ostyát,hanem a méhkasba helyezte, hogy méhei sok mézet gyűjtsenek. Később, amikor ki akarta szedni a mézet,meglepődve észlelte, hogy a méhek templomi éneket daloltak. Ezt a legendát az egyik Vas megyei szlovén faluban is megtaláltuk. Hasonló eljárás ismeretes a magyar-osztrák határ közelében lévő szlovéniai faluból, ahol a méhész az ostyát méhesében tartotta bőséges mézhordás reményében. Burgenland területén is tudnak ilyen történetről. Evekkel ezelőtt a grazi Steier Néprajzi Múzeum archívumából előkerült egy, az 1864-ből származó kézirat,mely arról szól, hogy a rablók betörtek a templomba és ellopták az áldoztatásnál használt kegytárgyat, amiből menekülésük közben méhes mellett földre szóródott az ostya. Másnap reggel a méhész arra lett figyelmes, hogy az egyik kas előtt a levegőben lebegett ez az ostya és köréje a méhek viaszból áldoztató kelyhet építettek,amit a pap elhelyezett a templomban. Az ismertetett legendáknak több változata már a középkorban Németországban is elterjedt s gyakori motívuma volt az ostyával való manipulálás. Ha a méhek a hosszúra nyúlt tél miatt legyengültek, pálinkával erősítettél föl azokat. Hasonlóképpen jártak el a tavaszi hasmenés (vérhas) gyógyításánál, amikor pálinkával kevert mézet etettek velük. Méhszúrás elleni védekezés céljából arcukat kezükkel bekenték ecettel. A méhszúrás okozta dagadtságot és fájdalmat hidegvizes borogatással, ecetes bedörzsöléssel, emberi fülzsírral történő bekenéssel, vagy hideg vassal (késpilingával) való nyomkodással gyógyították. A méhkasokat mindig rozsszalmából fonták, leginkább fűz-, mogyoró- és hársháncs felhasználásával. A laptartó keresztfa leggyakrabban mogyoró és hárs, de egyesek tartóssága miatt kökényfát, mások az almafát előnyben részesítették, mert azt tartották, hogy az ilyen kasból nem szöknek el a rajok. Akinek kevés méhcsaládja volt, kertjében földbe vert karókra deszkalapot erősített s a szabadban külön-külön arra állította a kast és szalmakupakot helyezett rá, hogy megvédje a méheket az időjárás viszontagságaitól. Ezt a rozskéve borítást keréksinnel, vagy elhasználódott kosár karimájával szorították le. Régen a nagyobb számú szalmakasokat lábonálló hosszabb deszkalapra egymás mellé helyezték. IS