Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1975. (Szombathely, 1975)

HELYISMERETI ADATTÁR - Zongor Ferenc: Adatok, emlékezések a volt sághegyi bazaltbányáról

Szakos Béla arról szólt, hogy ő majdnem gyerekfejjel került még a bazaltbányába. Először csillés volt, majd kőhasogiató. Utóbb bekerült ,a kőfejtők közé. — Hogy milyen volt itt az élet? — Aki csak tudott, menekült volna innét — jegyezte meg keserű szájízzel —, de hová? — A munkásnak akkor mindenütt „olcsó volt a bére és vére". Czirók József 1919-ben került a bányába. Hat évig egyfolytában csillés volt. Majd amikor eltörött a lába, átkerült a kőfejtőkhöz. Sőt, — mint mondja — lőmester lett. „Nagy hajts volt akkor!" — Csak termelni, termelni, ez ment állandóan. . . Akkoriban mi hírét sem hallottuk a normának, mégis majd halálra dolgoztuk magunkat csak azért, hogy versenybe lehessünk egymással. Ha egy b a t á rral, — az egy nagy kőtömb, kődarab volt — megbirkózott az a kőfejtő, akkor azért már több pénzt számoltak el neki az irodán. Az ilyen bányász, beváltásra kapott egy „kilükasztott bádog bilétát", amelyre számok és betűjel is került, s azzal igazolta ezt a nagy munkát. Farkas Ernő még nem volt 14 éves, amikor a bányába „szegődött". Először a Czirók bácsinak hordta a fúrót. 32 évet húzott le — megszakítás nélkül — a bányában. Ö kitanulta a riccer-szakmát, és ez is okozta a baját. A kő kivágta az egyik szemét, azóta rokkant. — Volt akinek a lábát vágta le a csille. — Veszélyes hely volt a bánya . •. A kövek között megszorult meleg és a rekkenő hőség pedig még jobban kínozta a bányászt. De tenni kellett a munkát, mert meg kellett élni... Kolonics József pedig a következőket mondotta: Az én időmben, a napi 12 órai munka volt a legkevesebb. Én például 1945ben még nem akartam elhinni, — amikor mondták — hogy ezután csak napi 8 órát kell dolgozni! Az lehetetlen — mondtam én — akkor annyi munkából nem lehet megélni. És ugye, meg lehet élni... Ma már nem kell bunkózni a követ. A legtöbb munkafolyamatot elvégzik a gépek, a kotrógépek, a dömperek, a markológépek. Az ember jobbára irányít. Persze, azért nem kell azt hinni, hogy a bazaltbányász munkája nem nehéz. Nehéz bizony, de ezt az egész embert kívánó munkát meg is fizetik ebben az országban, — fejezte be beszédét Kolonics József nyugdíjas bazaltbányász. Ezen a bányásztalálkozón szó esett még sok mindenről: felügyelőkről, pallérokról, verejtékről, nyomorról, fáradságról, de „nem volt híja a beszédnek" a vígabb történetekre való emlékezésből sem. Volt kacagás, heccelődés, víg történetek visszaidézése. A távolkerült és talán már megszépült bányász-sorsra gondolnak inkább a volt bazaltbányászaink. De közbe-közbe azért csak visszatér a szomorú, a nehéz, a gyászos történet is. 108