Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)
Deák Ágnes–Kövér György: Egy sorsüldözött rögeszméi. – Sasku Károly (1807–1869)
Ha történészként jól értjük az orvosi dilemmát: merné valaki azt állítani, hogy az 1850-es években nem üldözték, nem figyeltették az embereket? Tehát, hogy Saskunak valamilyen általános szinten nem volt igaza az üldöztetésekkel kapcsolatban? Ebben az értelemben már a beteggé nyilvánítás is erősen kérdéses. Ilyen esetben az orvosnak is fel kell tennie magának a kérdést: honnan tudom, hogy nekem, s nem a páciensnek van igaza? Ami pedig a terápiát illeti, vagy legalább is annak „pszichista” részét, arról kellett volna az orvosnak váratlan érvekkel meggyőzni páciensét, hogy a reá leselkedők hada valójában csak az ő elmeszüleménye, doxazmája. Ehhez valóban leleményes elmegyógyászra lett volna szükség, különösen, ha utólag tudjuk, hogy maga Schwartzer - egy 1867. évi rendőrségi összeírás szerint - szintén a rendőrség bizalmas levelezői közé tartozott.70 Sasku azonban az 1860-as években, jobb körülmények között is ragaszkodott korábbi üldöztetéses rögeszméihez. Ennek már-már komikumba hajló epizódját szintén a korábban idézett Egerváry Potemkin Ödön örökítette meg egy másik, 10 évvel Sasku halála után megjelent írásában.71 Eszerint, amikor 1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia palotáját megnyitották, Alexander Dumas - az idősebb - ellátogatott Pest-Budára, s fölkereste az Akadémia főtitkári hivatalát is. Pechére az irodában Sasku Károlyba botlott, aki órákon keresztül traktálta a „policzei spionokról” szóló rögeszméivel. Végül, amikor Sasku megkérdezte Dumas-t, hogy érzi-e a policzei spionok forró fuvalmait, Dumas felpattant és az alábbi kijelentéssel távozott: „valóban érzem, uram, oly annyira, hogy már izzadok belé, agyam sistereg, szemem káprázik, s hogy ha még tovább maradok, eszemet fogom veszteni. Jónapot.”72 Délben aztán elmesélte tisztelőinek, hogy milyen kalandba keveredett, s hozzáfűzte: „nem tudom mit ítéljek a magyarokról, mert míg nálunk a legtudományosabb és legokosabb embereket alkalmazzák a tud. akadémia főjavítnokának, azalatt önöknél a tud. akad. főjavítnokának, kinek az a feladata, hogy minden szakmunkát átvizsgáljon s kijavítson, egy valódi elmezavart őrültet neveznek ki.”73 Hallgatósága jót derült „Dumas papa” észrevételén, s felvilágosították, hogy „az általa őrültnek nyilvánított egyén univerzális tudós s képzett szakférfiú, a tudomány több ágában, egyetlen gyöngesége, hogy a polizei spionoknak elkeseredett és halálos ellensége, s e rögeszmével a sírba fog szállni.”74 S ha Sasku külföldi és hazai megítélésének, beteg vagy normális mivoltának kérdését nem is tudtuk megoldani, azt tényként állapíthatjuk meg, hogy a polizei spionok- kal vívott mentális harcot mindhalálig vívta, mígnem rögeszmebeli ellenfeleit, nem sokkal a kiegyezés után magával vitte a sírba. Ennek ellenére a spionok az elkövetkező időszakban sem múltak ki a valódi világból. i Syy." .............. .................. \f~ 7 0 Vö. Deák Ágnes: Egy régi politikai rendszerváltás és az államrendőrség. = Történelmi Szemle, 2007. 3. sz. 351-371. p. 71 Egervári p. Ödön: Rajzok a magyar életből. Dumas Sándor a hírneves francia regényíró és Sasku Károly a magyar tudom, akadémia főjavítnoka. = Esztergom, 1879. aug. 24- (továbbiakban: Egervári, 1879.) 253. p. Szinnyei, akinek utalása nyomán végül megtaláltuk az írást, az „Esztergom és vidéke” című lapban vélte megjelenni a cikket, de az valójában az „Esztergom” című újságban látott napvilágot. A lapszám szerencsére megegyezett. 72 Egervári, 1879. 253. p. 73 Uo. 74 Uo. Dumas állítólag annyira föllelkesedett a történeten, hogy jegyzeteket is készített, hogy legközelebbi regényébe beleírja ezt a fantasztikus alakot, ám erre közeli halála miatt már nem került sor. 60
