Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Gyáni Gábor: Nagyváros, modernség és kreativitás. – A budapesti példa

tó tehát róla, hogy egységbe forrasztja az emberiséget. E paradox egység történetesen az egység hiányán nyugszik, mivel nyakig benne vagyunk a modernitás jóvoltából a szüntelen dezintegráció és megújulás, a küzdelem és az ellentmondás, a kétértelműség és a kín forgatagában. „Modernnek lenni azt jelenti, hogy részei vagyunk az univerzumnak, amiben, ahogyan Marx mondta, »minden, ami szilárd, felolvad a levegőben«”.5

Modernitáson - Berman nyomán - azt a történelmi folyamatot értjük tehát, amely a modernizáció eredménye. A modernitás történelmi tapasztalatának pedig a modern metropolisz az igazi színtere. A modernitás tulajdonképpeni szülőhelye a 19. század közepi Párizs, a modernitás tapasztalatának ugyanakkor Charles Baudelaire volt az első markáns és hiteles megszólaltatója, az a modern nagyvárosi személyiség, aki prózaverseiben kifejezte azt a heroikus erőfeszítést, amit a (piaci) tömegtársadalom teremtette „mozgó káosz” értelmének a kifürkészése, és a benne való eligazodás igénye követel meg tőle. Baudelaire tanúságtétele szerint ugyanakkor új, a korábbiaknál tágasabb szabadság vár a nagyvárosi emberre. Az, aki megtanulja, hogy miként boldogulhat a nagyvárosi dzsungelben, mindenhová eljuthat egyszer, ahol a forgalom, a nagyvárosi nyüzsgés szabadon áramlik, amikor a végtelen városi tereken bolyong. Az emberi mozgás határtalansága teszi a nagyvárosi személyiség számára hozzáférhetővé mindazon új tapasztalatok és tevékenységek itt összpontosuló roppant gazdagságát, ami maga a modernitás empóriuma.6 7

S mi a helyzet a modernizmussal? A terminus majd csupán a 20. század második felében lett elfogadottá egy korábbi kor bizonyos kulturális folyamatának és jelenségének a megjelölésére. Ennek pedig az felel meg, hogy a szellem emberei, a modernek, nyíltan szembefordulnak a modernitás néhány alapértékével - vagy inkább az azt kiteljesítő gyakorlatokkal ilyenformán nem más az, mint a modernizáció tagadása a kulturális önkifejezés eszközeivel.' Még mielőtt létrejött volna a modernizmus mint valamilyen új művészi nyelv és kulturális kód, már létezett a modernizmus sajátos attitűdje; ez artikulálódott az előbb már emlegetett Baudelaire vagy Nietzsche jóvoltából. Később viszont kiszélesedett, és általánosabb alakot öltött a modernség attitűdje, hogy átalakuljon azzá az érzékenységgé és öntudattá (sensibility), amely kifogyhatatlan forrása a modernista művészeti mozgalmak egymást követő hullámainak.

Nemzedéki tömörülések képezik a kulturális modernizmus szociológiai hátterét. Három egymást követő hullámát különbözteti meg Wohl ezeknek a nemzedéki mozgalomnak: az előfutárok nemzedékét, akik 1840 és 1855 között születtek és az 1870-es, valamint az 1880-as években alkottak igazán jelentősét; az alapító nemzedéket, amelynek tagjai 1856 és 1870 között születtek, és az 1890-es években tűntek fel a művészeti élet porondján; végül az 1871 és 1885 között született ún. beteljesítő nemzedéket, amelynek képviselői az 1. világháború előtti években értek alkotói periódusuk csúcsára.8

5 Berman, 1982. 15. p.

6 Berman, 1982. 159-160. p.

7 Robert Wohl: Heart of Darkness: Modernism and its Historians. = The Journal of Modern History, No. 3. 2002. (továbbiakban: Wohl, 2002.) 604. p.

8 Wohl, 2002. 605. p.