Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában; Tanulmányok Bariska István 60. születésnapjára (Szombathely 2003)

Gustav Reingrabner: A hitfelekezetek kialakulása és a konfesszionálás a nyugatmagyarországi térség egyházaiban az újkorban

- Nem utolsósorban az istentiszteletek új rendje, amely igen fontos volt, és amely mindkét „hitvallásban" bizonyos analógiák szerint következett be, mert ezeken az istentiszteleteken egyrészt az önértelmezés, másrészt a teológiai nézetek jutottak kifejezésre. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy a lutheránusság - ellentétben a svájci reformátorokkal - liturgiái szempontból szakadást kívánt volna, így megmaradt számos olyan liturgiái forma, mint a napi imák, a litániák, ám például a gyónás más formát és jelentést kapott. Immáron abban mind az igaz hit felülvizsgálatáról, mind a bűnök megvallásáról szó volt, és az egyes személy gyónása helyébe hamarosan a közös bűnbánati áhítat lépett. Ezen intézkedések többségét ugyan a hatóság igazolta és hajtotta végre, ám azok aligha lettek volna foganatosíthatóak, ha a kegyurak nagy része, továbbá sok pap és sok egyháztag részéről nem mutatkozott volna hajlandóság elfogadásukra. Egyszerűen nem igaz, hogy a reformáció egy egyoldalú, „felülről" jött intézkedés lett volna. Az, a másik vélemény sem állta meg a helyét, amely szerint az 1525. évi német parasztháború a reformációt, mint népmozgalmat lezárta. Csak immáron más formákat vett fel, és hosszú távon egy belső „gyülekezeti reformáció"-vá változott át, amelyben az egyes emberek vallási helyzetükből fakadóan egyértelműen a reformáció tanításait és hitvallásait átvették és képviselték, illetve megvédték. Ez azonban természetesen csupán néhány helyen volt kívülről is érzékelhető. Közben lassan-lassan kialakult egy öntudat, amelyet a hitfelekezeti, vagyis konfesszionális elkülönülés befolyásolt. 1535 körül az emberek messzemenően tudatában voltak annak, hogy az egyházi életnek és hitvallásnak két (három) formája létezik, és elkezdték belátni, hogy a keresztényi létet már csak ebben a felfokozott formában lehetett megvalósítani, és hogy a fogalom már nem csak az istentiszteleten való részvételt, hanem a belső meggyőződést (a hitvallást) is magába foglalja. 6.) Az elkülönült hitvallások kialakulásának folyamata eközben, néhány vallásvita ellenére továbbtartott. Az 1517 óta megszakítás nélkül meglévő ellentét - a részben nagyon heves polémikus hangok kíséretében - továbbra is fennállt, és immár bizonyos tekintetben intézményesített formákat öltött. A gyakran nagyon hatásos röpiratok helyébe fokozatosan a hatásukat később kifejtő irodalmi termékek léptek, amelyek saját egyházuk - amelyet igaz egyháznak tekintettek - önértelmezését tükrözték. Még ha a motivációk különbözőek is voltak, a saját hitvallásnak az ősegyházzal, Krisztussal való összetartozására történő hivatkozás mégis analóg volt, miközben jellemző módon az apostoli jogfolytonosságot (successio apostolica) az egyik oldal, nevezetesen a katolikus egyház formális szempontból, jelesül a püspökök, mint az apostolok utódainak a felavatását, a másik oldal, tehát a lutheránusság tartalmi szempontból, vagyis az apostolok igaz és meghamisítatlan tanításaiként értelmezte. Szükségesnek mutatkozott a tanítás alapkérdéseinek végérvényes megválaszolása, azaz a doktrínákat meghatározása. Erre kényszerítette a szembenálló feleket egyrészt az ellenoldal, másrészt - különösen a lutheránusságban - a saját konfesszión belüli nézeteltérések. A hitvallások, illetve a tanokról szóló határozatok kidolgozása csak 1560 után történt meg. A Rómához hű egyház számára ezt a tridenti dekrétumok 142