Utcanév sem jar énnekem, emlékezés verebi Végh Gyulára (Szombathely, 2001)

Tilcsik György 2001. június 11-én elhangzott megnyitó beszéde

Az itt, a falakon látható, és annak központi személyiségéhez illően, zömmel képeket valamint Végh Gyula naplójából és munkáiból származó részleteket felsorakoztató kiállítás nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy bemutassa, vagy legalábbis áttekintse e hosszú, eredményes, sokszínű, ám sajnálatosan tragikus módon befejeződött életpályát. Amint majd látják, kizárólag reprodukciók illetve másolatok szerepelnek itt, azok originális példányait, az eredeti naplókat, munkákat, rajzokat, festményeket és képeket Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban, Szombathelyen a Savaria Múzeumban és a Szombathelyi Képtárban, illetve Sárváron a Nádasdy Múzeumban órzik. A körülöttünk lévó kiállítási anyag egy szükségszerűen alapos, de egyben jólsikerült válogatás eredménye, miután Végh Gyula rendkívül gazdag hagyatékából itt és most csak ennyit volt mód és lehetőség bemutatni. Hangsúlyozom és remélem: csak itt és most. A kronologikus rendben következő látnivalók az életút szinte minden fontos személyét, eseményét, elemét és emlékét bemutatják, a gyermek- és ifjúkortól, a külföldön tett utazásokon, a családtagokon, barátokon, ismerősökön, valamint a bozsoki kastély szobáin és parkján és közvetlen környékén át, egészen Végh Gyula több száz darabból álló iparművészeti gyűjteményének néhány kiemelkedő darabjáig. Egy rendkívül szerteágazó, gazdag, eredményes és szép életút bontakozik ki előttünk, amelyet végigtekintve még inkább érthetetlen, hogy mi volt az oka annak, hogy e kiállításra ennyi ideig várni kellett. Nyilván az alapvető és elsődleges magyarázatot Végh Gyulában illetve a halála óta eltelt idő- és korszak milyenségében kell keresnünk. Megítélésem szerint származása, 1945 után történt igazán méltatlan meghurcoltatása, igazáért való konok kiállása és küzdelme, valamint halálának körülményei, de kiváltképpen személye, személyisége - annak minden reneszánsz és humanista vonása ellenére nem tették őt alkalmassá arra, hogy akár az 1960-as, de akár a 1970-es vagy az 1980as években az arra illetékesek ítészek piedesztára emeljék és zászlóra tűzzék, majd a kor jó szokása szerint lényegétől megfosztva utcákat, tereket, sétányokat vagy éppen közintézményeket nevezzenek el róla. Csak zárójelben teszem hozzá: gondoljuk végig hány és hány nála messze-messze kisebb tehetségű és jelentőségű kortársát érte utol ez a sors? Kérdés, ki járt jobban? Pontosabban, jól járt-e ezzel valaki is? Aligha. Mindezt persze némi bölcsességgel talán verebi Végh Gyula és a mi szerencsének is minősíthetjük, mondván: legalább nem kell őt, életét és tevékenységét manapság újraértékelni, csak végre értékelni. Értékelni és megmutatni. Megmutatni és felmutatni. Felmutatni, hiszen egy olyan, igazán szárnyaló, mindig az újat kereső, kutató szellem, egy nagytehetségű művészeti író és egy nagyformátmú személyiség rendkívül összetett képe körvonalazódik előttünk a kiállítás alapján, akire nem csupán választott lakóhelye, Vas megye lehet büszke, hanem az egész magyar műtörténet is. Megítélésem szerint e jogos büszkeség azonban kötelezettségekkel is jár. Elsősorban azzal, hogy mindazon intézménynek és személynek, amelyek és akik, tenni tudnak verebi Végh Gyula életének és működésének 114