Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)

Varga János: Batthyány és az 1848. évi szeptemberi válság

intézett felhívást nem hárítják el. Hangsúlyozta: Ghyczy, Kemény és Szentkirályi, akikkel volt alkalma értekezni, a miniszterséget csupán akkor vállalják, ha a bánt őfelsége a leghatározottabban parancsolja vissza Horvátország határai közé. Ezen elhatározásuk bizonyításaként saját kezűleg alá is írták az ezen feltételüket tartalmazó felterjesztést. Egyidejűleg kijelentették, hogy kikötésük teljesítése esetén készek mindazon megoldási módok elfogadására, amelyek „Magyarországnak és a monarchiának érdekviszonyai kiegyenlítésére vezethetnek és az országnak jogi vagy anyagi szempontból nem ártalmasak". Ellenkező esetben viszont inkább a vak történelemre hagyják az ország sorsát, semhogy neveiket „a história egy oly egyezkedés emlékéhez kösse, mely az ellenség fegyvere által az országra kényszeríttetik". Felterjesztésében Batthyány - a nádor felvilágosítása céljából - kitért a szeptember 15-ei királyi leirat azon részeire is, amelyekben a király az előző kormány vétkének tulajdonítja, hogy az újonctörvényt uralkodói helybenhagyás nélkül ültették át a gyakorlatba, és hogy a horvát-magyar viszály lecsillapítására magyar részről semmi sem történt. A miniszterelnök hivatkozott arra, hogy mivel a magyar eredetű ezredek egy hányada az olasz hadszíntéren, illetőleg Prágában éppen a dinasztia védelmében, illetőleg érdekében teljesített szolgálatot, az országon belül tanyázó magyar katonaság elégtelennek, a nemzetőrség meg alkalmatlannak bizonyult a délvidék békés lakosságán kegyetlenkedő szerb felkelők megzabolázására, illetőleg útjuk elzárására, a nem magyar ezredek pedig vonakodtak a szolgálattól, a vész ellenében csupán a honvédségben és az éppen szerveződő önkéntes csapatokban lehetett hathatós eszközt találni. Egyébként is ő azt rendelte el, hogy a szükséges létszámú katonaságot ne a törvényjavaslat alapján, hanem toborzással állítsák ki. A kijelölt miniszterelnök ez utóbbi megjegyzése kissé szépített a történteken, hiszen a sorshúzásos - azaz kötelező - újoncállítás mellőzésére csak azon helyek hatóságait utasította, amelyeken az a lakosság ellenkezését váltja ki. Elfogadható indokot keresett kormányának, de mindenekelőtt az országgyűlésnek a végveszélybe sodort haza megmentése végett tett lépéseire, amikor őszinte megrendüléssel tette fel a nádornak a kérdést: ha a Ház határozatai a végső pillanatban „a törvényes formát nem is ütnék meg teljesen", „nem érdemelne-e a kétségbeesésig csigázott fájdalom inkább mentséget, mint megrovást" akkor, amikor a nemzetet koronás királya, akihez pedig mindig hű volt, ellenségének tekinti, és a horvát bán e király nevében támadja meg fegyverrel az országot? Azt viszont elismerte Batthyány, hogy a horvát ügy elintézésére kormánya megkésve, csak akkor adott a Háznak javaslatot, amikor Jellacic már „nem alkudni, hanem hódítani készült". Befejezésül mellékelte Batthyány a nádor számára a Ház azon határozatának kivonatát, amely annak felhatalmazást adott, hogy a megegyezés érdekében kezdjen a bánnal tárgyalásokat. Egyúttal hangsúlyozta: e végzés értelmében most István főhercegtől függ, hogy béke lesz-e, vagy vérontásra kerül-e sor. Végül, annak leszögezése mellett, hogy ő maga mindent megtesz, amit királyhűsége és a nemzet iránti kötelessége igényel, és ezért emlékét - mintha megérezné végzetét! - bátran bocsátja „a história bíráló széke eleibe", kérte a nádortól felterjesztésének a királyhoz juttatását és személyes közbenjárását a haza ügyének támogatására. ^80^