Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)

Varga János: Batthyány és az 1848. évi szeptemberi válság

És most váratlan esemény történt. Az a baloldal lépett fel azzal a kéréssel, hogy Batthyány továbbra is tartsa meg a miniszterelnökséget, amelyik még két nappal korábban is - nem minden alapot nélkülözően - indulatosan bírálta annak szerinte túlságosan lojális és erélytelen politikai irányvonalát, és szeptember 12-én is legszívesebben Kossuthra bízta volna a kormányrudat. Nyáry, utalva rá, hogy Ferdinánd nem egyértelműen utasította viszsza Batthyány miniszterelnökségét, provokációt gyanított a leirat tartalmában: az udvari körök arra számítanak, hogy a Ház e taktikázás miatt türelmét és fejét veszti és olyant tesz, ami valóban nyílt alkotmánysértésnek minősülhet. Tagadta ugyan, hogy az országgyűlés elkövette a törvénysértést, de szerinte is óvatosan kell járni a nemzetre kényszerített úton. Ez pedig azt jelenti, hogy a reakció csapdájának kikerülése végett Batthyányi kell a haza nevében megkérni a miniszterelnöki poszt további vállalására. Annál is inkább, mert a bánt az uralkodó nem tiltotta ugyan el az inváziótól, de a nádor vállalta Jellacié ellenében a fővezérséget, e tény pedig - érvelt Nyáry - úgy is felfogható, hogy Batthyány feltétele - bár más formában - valójában teljesült. Mikor Batthyány másik feltételének: a Ház bizalmának hiányát tette szóvá, a képviselők, akik már Nyáry beszéde alatt közfelkiáltással unszolták őt a miniszterelnökség elfogadására, azzal nyilvánították ki bizalmukat iránta, hogy egy emberként álltak fel mellette. Batthyány ezt meghatottan nyugtázta, de kétségét fejezte ki a tekintetben, hogy tud-e olyan személyekből kormányt alakítani, akiket fent - az udvarban - is, és lent - az országban - is elfogadnak. Hiszen - amint mondta - két tűz között van: ha a bécsi hajlamot és igényeket veszi tekintetbe, akkor saját meggyőződésével kerül ellentétbe; ha viszont a hazai kívánalmaknak akar eleget tenni, akkor az udvarban nem erősítik meg jelöltjeit. És felszólalásának e pontján meggyőződésből, egyszersmind a Ház őszinteségének kipróbálása végett, nagyhorderejű vallomást tett. Ö, aki mindig kínosan ügyelt a törvényességre, ha nem is mindig állt módjában megtartani azt, most kijelentette: ha a nemzet arra a „végső extremumra" jut, hogy létének megvédésére másképp már nincs többé remény, akkor neki is az a meggyőződése, hogy „a legalitás némi tekintetben akadállyá is változik". Ezért felkérte az országgyűlést: fontolja meg komolyan, hogy nem érkezett-e el az a végső perc, amikor a nemzet saját életéért szorult olyan „legutolsó és legelszántabb önvédelemre", „melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles respectálni". Ezzel tulajdonképpen annak mérlegelésére szólította fel az országgyűlést, hogy kívánja-e a kormányzást közvetlenül kezébe venni, illetőleg saját választottjaira bízni, vagy sem. E lépésre azonban, amely az uralkodó kinevezési jogának semmibe vételét jelentette volna, még a Ház radikálisai sem látták elérkezettnek az időt. Ennek bizonyítékaként Madarász László a képviselők összessége nevében - és e hivatkozását a „mindnyájan" felkiáltás hitelesítette - kérte meg Batthyányt: helyezze saját - egyébként méltánylandó - szempontjai és önbecsülése elé a nemzet érdekeit, foglalja el a miniszterelnöki széket, amelyet „lojalitás mellett be lehet tölteni", követve a Ház előtt feltárt politikai irányvonalát, „törvényes formák közt" rögtön vagy másnap reggelig alakítsa meg j*s 78 «t-