Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Fejős Zoltán: Az etnográfiai jelen mint időszemlélet! probléma
38 Személyes idő - történelmi idő Fejős Zoltán vasút megjelenése, majd ennek nyomán a síksági bölényállomány rendkívül gyors kipusztítása állt. Mindez alapjában ásta alá az indián törzsek életfeltételeit. A néprajzi jelen klasszikus, még a brit funkcionalizmust megelőzően kialakult mintáját Murray Leaf a következőképpen foglalja össze: „Minden, a néprajzijelenben élő törzset egyetlen homogén entitásnak, intézmények és eszmék egységes mintájának kezdetek tekinteni, és az, aki »bent« volt, osztozott ebben a mintában és nem részesült másban. Miután azonban bármely tanulmányozható törzset lényegénél fogva csak a kontaktust követően tanulmányoztak, a törzset lényegénél fogva soha nem lehetet tiszta állapotában megfigyelni. Ezért kellett hagyományos rendjét abból kikövetkeztetni vagy megállapítani, amit látni lehetett, feltételezve, hogy létezik egy bizonyos [időn átívelő] azonos minta ...és ugyanezen feltételezés alapján meghatározni az idegen elemeket, vagy az európai kultúrákkal, vagy más hagyományos kultúrákkal való kapcsolatnak tulajdonítva ezeket.'"'' A távoli példához egyetlen idézettel jelezhetjük, hogy nálunk is igencsak ismerős szemléletről van itt szó. A „magyar tárgyi néprajz atyja", Herman Ottó a következőkben látta a millenniumi kiállításon közszemlére tett „ősi" jellegű pásztorélet tárgyai bemutatásának és tudományos kutatásának az értelmét: „a midőn a bugacz-monostori pásztor már ezüst zsebórát tart, a Bucsecs gerincze alatti, csángók szolgálatában álló oláh pakulár már Waterbury ébresztő-órához képest osztja be az éj és nap idejét; a gyetvai juhos gazda pedig nem ujjával, hanem thermometrummal állapítja meg a tej melegét, akkor az ethnografus tudhatja, hogy tudományának tárgyi részére vonatkozólag - nemcsak, hanem a nem kevésbé fontos folklorisztikai részére nézve is bekövetkezett az az időpont, a midőn nem lehet gyűjtésről, hanem csak megmentésről szó'".'' Herman az életkörülmények radikális átalakulását érzékelve a változások - másként, a „kontaktus" előtti - állapotok megragadását áhítva, a tényleges jelenből a múltra vonatkozó vagy vonatkoztatott tények etnográfiai megmentésére törekedett. Az etnográfiai jelen tehát nem a vizsgált társadalom sajátja volt, hanem a néprajzkutató jelen idejű szóhasználatba 22 ágyazott teoretikus értelmező eszköze. A 20. század folyamán, a múltbeli viszonyokra emlékezni tudó informátorok számának visszaszorulásával a néprajzi jelen „kronológiailag mind távolabbi lett", 3 így a valóságos jelentől egyre inkább a múltba távolodott, egy idealizált időkonstrukció álneve lett. A fenti hevenyészett, szükségképpen szűkszavúan tálalt gondolatok alapján megállapíthatjuk, hogy az eddigiekben két jól elváló antropológiai történeti idővel volt dolgunk. A 19. századi antropológia, és bizonyos későbbi követői leginkább az emberiség történetének makro-idejéről beszélnek, amely a társadalmi evolúció keretében és léptékben artikulálódik. Az evolucionista örökség a nagy20 Leaf, 1979. 148. p. 21 Herman Ottó: Ősfoglalkozások. Vadászat, pásztorélet és halászat. Az 1896-iki ezredéves kiállítás történelmi főcsoport hivatalos katalógusa. 3. fűz. Bp., 1896. 22-23. p. 22 A nyelvi jelen idő logikai és ismeretelméleti kritikájához lásd: Fabian, 1983. 80-87. p. 2S Leaf, 1979. 149. p.
