Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Fejős Zoltán: Az etnográfiai jelen mint időszemlélet! probléma
32 Személyes idő - történelmi idő Fejős Zoltán lem előterébe. Majd az etnográfiai jelennel jellemezhető szemléletmód gyökereit és változatait vizsgálom, végül a legnehezebb kérdéssel zárván, igyekszem megfogalmazni néhány megkerülhetetlen tételt az antropológiai gyakorlat időkezelésével kapcsolatban. Ez utóbbi az idő(beliség) és a történelem viszonyát is érinti, noha ebben vonatkozásban - sietek leszögezni - csak néhány felületes megállapításra szorítkozom. Összességében arra törekszem, hogy az antropológia kritikai irányzatai hatására végbement néhány, az időszemlélettel, időkezeléssel kapcsolatos belső változásáról képet nyújtsak. Az áttekintés, mondanom sem kell, felettébb töredékes, erősen korlátozott, hiszen ki mer(ne) és tud(na) manapság az antropológiáról mint egészről felelősségteljesen beszélni. Ennek ellenére remélem, mégis sikerül néhány jellemző tünetről látleletet adni. Ha az etnográfiai jelen a néprajzi leírások sajátos beszédmódjaként - és ebből származó textualizációs sémaként - fogható föl, adódik, hogy ennek megoldásait rekonstruáljuk. Ezúttal arra nincs tér, hogy műveket, szövegpéldákat elemezzünk, de az ilyen interpretáció tágabb keretére feltétlenül utalni kell, mielőtt a jelen idejű ábrázolás alkalmazásának kontextusait szemügyre vennénk. Az antropológia mint sajátos írásmód elméletére, a writing culture kifejezéssel illetett, többféle indíttatásból eredő kritikai irányzatra kell hivatkozni, amely elsősorban az etnográfiai szövegek általános jellemzőivel, valamint az írás autoritásának kérdésével - mitől hihető az, amit az etnográfus állít? - foglalkozik. Az irányzat egyik, jó két évtizede közzétett alapszövegében George Marcus és Dick Cushman összegezte a klasszikus néprajzi szövegek általuk etnográfiai realizmusának nevezett írásmód retorikai eszközeit, sajátos nyelvi megoldásait. Tételük szerint a világ népeit, különböző szociokulturális csoportjait leíró etnográfusok az 1920-as évektől kezdve nagyjából hat évtizeden át a 19. századi realista regényhez hasonló teljességigénnyel és a mindent tudó beszélő pozícióját elfoglalva készítették a terepmunka során nyert ismeretekből táplálkozó leírásaikat. Az etnográfiai realizmus a pozitivista tudományfelfogás irodalmi formája, a személyesen megismert külvilág részletekben tobzódó bemutatása és elemzése, miközben a cél a társadalmi-kulturális valóság teljességre törő, egy az egyben megvalósítható megragadása, vagy legalábbis egy-egy részterület, „intézmény" totális leírása. Ismeretes, hogy a megelőző korszakhoz képest Malinowski fellépése után vált uralkodóvá az etnográfusok helyszíni kutatásra, terepmunkára alapozott metodikája, és ez adott az angolszász antropológiának valódi, önálló tudományos státuszt. Az új szakmai önkép új típusú írásműveket szült, amelyet a realista irodalmi alkotásokhoz hasonlatos konvenciókkal teremtettek meg. Az irodalmi szöveganalízis alapján a szerzők kilenc - ezúttal nem részletezhető - retorikai és narratív eljárást mutattak ki. A realista szövegek ilyen irodalmi eszközei tették lehetővé, hogy az etnográfus „beszámolóját fenntartás nélkül uralja, és ezzel Marcus, George E. - Cushman, Dick: Ethnographies as texts. = Annual Review of Anthropology, 1982. (továbbiakban: Marcus - Cushman, 1982.) 25-69. p.
