Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)

AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Szilágyi Márton: „Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma az irodalomtörténetben

„Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma ... 27 lent. Ebben pedig mindig azok a hagyományelemek lesznek fontosak, amelyeket az élő irodalom, mint sajátjává tett hagyományt meg kíván, vagy meg tud jeleníteni.

13 Ennek az alapelvnek az érvényességét könnyebb belátni, mint érvényesíteni, hiszen hiába áll rendelkezésünkre a gyönyörű, többször, több változatban és többektől idézett metafora - az irodalom történetét nem az irodalomtörténészek, hanem a születő irodalom írja ... -, azért mégiscsak kiiktathatatlan a játékba hozott irodalmi tradíciókat észrevenni és leírni képes irodalomtörténész, mert különben nincs, aki tagolni tudná a folyamatokat, és rögzíthetné az akkor éppen hatástörténetileg relevánssá vált múltértelmezést. Ráadásul ott a kísértés, hogy a hatástörténetet valamiféle végzetszerű princípiumként kezeljük, azaz úgy tegyünk, mintha az éppen aktuális, tőlünk észlelt hatástörténeti elemeken kívül levő irodalomtörténeti hagyományok nem léteztek volna, nem léteznének és nem is fognának létezni.

14 Az elvileg belátott lezáratlanság gyakorlati érvényesítése ugyanis azt igényelné, hogy saját, értelmezői konstrukcióink állandó viszonylagosságát kellene nem csak érzékelnünk, hanem érzékeltetnünk, sőt be vallanunk, hiszen eszerint egyetlen, számunkra nem rokonszenves irodalmi tradíciót vagy írói életmüvet sem marasztalhatnánk el azzal a rendkívül egyszerű érvvel, hogy hatástörténetileg érdektelen, mert hát ki lát a jövőbe, mit lehet tudni, nem születőfélben vane éppen az, az új műalkotás, amely ránk cáfol. Ez az állapot, mint értekezői beszédhelyzet kétségtelenül idegesítő, nem csoda, ha kevesen akarják fenntartani.

1 Elgondolható azonban egy olyan irodalomtörténeti szerepfelfogás is, amely - nem cáfolván, hanem kiegészítvén a hatástörténet alapvetően igen szépen és plauzibilisen működtethető metódusát - saját történeti jellegét az irodalom intézményrendszerének alakulástörténetében véli megragadhatónak.

16 Ez a megköze13 Ennek legjobb hazai kifejtése: Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség, megértés, irodalom. Bp., 1995. (továbbiakban: Kulcsár Szabó, 1995.) 99 p. 14 Innen nézve tanulságos idézni Kulcsár Szabó Ernő summázatát: egyszerűbben szólva: az új gondolkodásmód sorsa éppúgy a hatástörténet kezébe van letéve, mint a pozícióit őrző hatalmi diszkurzusé. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hatástörténeti nézetből alighanem azért merő időpazarlás az uralmi helyzetű paradigmákkal való viaskodás, mert maga a hatástörténet az, ami - bár nem közreműködésünk nélkül, de - bizonyosan eldönti helyettünk ezeket a dilemmákat" Kulcsár Szabó, 1995. 64. p. A meglehetősen ambivalens mondatból én most - a jóakarat hermeneutikája jegyében - a „bár nem közreműködésünk nélküT' közbevetésre helyezném a hangsúlyt, és nem a hatástörténetbe vetett, egyébként rokonszenves metafizikai zárványokat mutató reménységre. 15 Ehhez hozzászámítandó Takáts József figyelmeztetése is, aki Gyáni Gáborra hivatkozva mondja: „Hazai irodalomértelmezők mostanában túlhangsúlyozzák a jelen irodalmának a múlt irodalma értelmezésére tett hatását, s általában a jelen érdekeinek vagy perspektívájának a múlt történészi leírásában játszott teremtő szerepét. Gyáni hivatkozott fejtegetései viszont arra figyelmeztetnek, milyen nagy mértékben „„ki van szolgáltatva^" a történész előtte járt kollégái interpretációinak, illetve múltbéli forrásainak, amelyek maguk is interpretációk." Takáts, 2003. 28. p.; Gyáni Gábor: Miről szól a történelem? Posztmodern kihívás a történetírásban. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Bp., 2000. 11-30. p. 16 Erről bővebben lásd Szilágyi Márton: Irodalomtörténet és társadalomtörténet. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Szcrk. Bódy Zsombor, Ö. Kovács József. Bp., 2003. 559-572. p.