Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Szilágyi Márton: „Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma az irodalomtörténetben
26 Személyes idő - történelmi idő Szilágyi Márton Az idő kérdésének az irodalomtörténet felől nézve azonban több más fontos aspektusa is lehet, igaz, ehhez is elsősorban azt kell tisztázni, milyen képet alakítunk ki magáról az irodalomtörténetről. A szövegek egymáshoz kapcsolódó, retorikai-poétikai elvű vizsgálata ugyanis nem feltétlenül historikus feladat, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a történelmi változások és periódusok leírásában érdekelt tudományok érthetik. Ugyanakkor viszont egy ilyen, eszményileg ahistorikus vagy elméleti érdeklődésű irodalomfelfogás sem tud meglenni történeti jellegű vagy legalábbis különböző történeti indexszel rendelkező irodalmi példaanyag nélkül, és gyakran éppen ezért lesz kiszolgáltatva azoknak az irodalomtörténeti diskurzusoknak, amelyeket egyébként nem sokra becsül, és meg akar haladni, hiszen - miközben figyelmét másra fókuszálja - mégiscsak kénytelen elhinni azokat a sémákat, amelyeket készen talál, és ilyenformán „az" igazság státuszával ruház fel egyedi, tekintélyi alapon továbbörökített értelemkonstrukciókat is. 8 Ha azonban inkább egy olyan irodalomtörténetet gondolunk el, amely bizonyos irodalmi szövegek bizonyos értelmű hálózatát tekinti vizsgálati terrénumnak, akkor már nyilvánvalóan beléphetnek olyan problémák is, mint a fejlődésé vagy a változásé. Erre a problémára azután születhetnek olyan válaszok is, mint a teleologikus marxista irodalomtudomány egyik képviselőjének az állítása, amely szerint az irodalmi formaelvek történeti változása egyszersmind azt is jelenti, hogy létezik „irodalmi fejlődés"? tehát Homérosz eposzainál a modern regény „minőségileg magasabb rendű, pontosabb, hivebb" x0 - és ezen az elképesztő kijelentésen aztán már az sem segít sokat, hogy a szerző azért hozzáteszi: „ami - természetesen nem jelenti, hogy minden ilyen technikával készült regény jobb, mint a homéroszi eposzok"., A változásra adott másik irodalomtörténeti válasz a műfajtörténet evolucionista metodikájú müvelése lehet, amely egy irodalmi műfaj történeti változásait mintegy a biológiai fejlődés sémájára írja le, azaz a műfaj növekedését, tökéletessé válását, hanyatlását, majd halálát - ahogy ezt az első műfajtörténeti monográfiát megalkotó Ferdinand Brunetiére megfogalmazta. 1 " Persze a műfaj történetnek a pozitivizmusnál későbbi fázisához tartozó művelői nem kezelték feltétlenül ennyire rigid módon saját módszertani alapelveiket, így nem feltétlenül láttak tragikus végű vagy elégikusan kezelt halált egy műfaj átstrukturálódásában. A jelenlegi hazai irodalomtörténeti diskurzusnak a leginkább erőteljes - és ami ezzel szinte törvényszerűen együtt jár, olykor már szinte dogmatikusan kezelt - alapelve a történetiség elgondolásához azonban a hatástörténeti érdekeltség; ez - némiképp leegyszerűsítve - egy, a születő irodalom kérdésirányai és hagyományválasztásai felől mindig újra- és újraalakuló, aktuális múltképet je8 Ezzel bővebben és konkrétabban egy recenzióban próbáltam meg számot vetni: Szilágyi Marion: A deKONcepciók szabadsága. Kovács Sándor s.k. - Odorics Ferenc: Posztmagyar; Hárs Endre- Szilasi László: Lassú olvasás. = Jelenkor, 1998. július-augusztus. 839-844. p. 9 Szerdahelyi István: Az esztétikai érték. Bp., 1984. 456. p. 10 Uo. ! ;uo. 2 Erről a problematikáról lásd Dávidházi Péter: Imre László: A magyar verses regény. = ItK 1992. l.sz. 112-118. p.
