Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
A „BOLDOG BÉKEIDŐKTŐL" AZ „ÁTKOSOKIG": KORSZAKKÉPZÉS A MAKROTÖRTÉNELEMBEN, ILLETVE A MEMOÁROKBAN ÉS AZ ORAL HISTORYBAN - Gál Vilmos: Egy köztisztviselő a 20. században. Jakabffy Imre családjára, önmagára vonatkozó szóbeli visszaemlékezésének elemzése a történész szemszögéből
248 Személyes idő - történelmi idő Gál Vilmos Tökéletesen tisztában kell(ene) lennie azzal, hogy milyen ismeretekkel rendelkeztek az adott szituációkban a döntéshozók, milyen bel- és külpolitikai hatások alapján cselekedtek azok, akiknek valamilyen irányban el kellet kötelezniük magukat, miközben értenie-éreznie kell(ene), hogy milyen ismeretekkel, hatásokkal - tényekkel, félelmekkel, bizonytalansággal - kellett az egyszerű embereknek, egy-egy nemzetnek megélni az adott történelmi szituációkat. Nem utolsósorban a történész mielőtt kinyilatkoztat, elítél, vagy akár az egekig magasztal, ismernie illene az adott korban élt emberek anyagi létének pozitív-negatív változásait, mert a tömegek hangulatát nem csupán az eszmék, pártok, tradíciók határozzák meg. Amikor a kutató mindezt önmagában feldolgozni képes, akkor beszélhetünk történészi empátiáról, amely nem egyszerűen tárgyszerű tudásból, hanem az emberi beleérző-képesség kifinomultságából fakad." Milyen módszerek, eszközök vezethetnek e képesség fejlesztése, tökéletesítése felé? Véleményem szerint nincs jobb, a történészt „empátiára nevelő" módszer, mint a közelmúlt - értem ez alatt az utóbbi századot - eseményeit szemtanúk megszólaltatásával kiegészíteni. Persze e módszernek egyik jellemző problémája, hogy a minél hosszabb idő elteltével felvett visszaemlékezések távoli utóidejűsége forrástani gyengeséget eredményez. 3 A levéltárak, a köz- és politikatörténetre vonatkozó források, iratok, dokumentumok száraz tényközlései mögött elvész az érző, gondolkodó, cselekvő ember és sok esetben nem kaphatunk választ kérdéseinkre. Az emlékiratok, visszaemlékezések, naplók, a kor sajtója, a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó adatok közelebb visznek ugyan az „egész" megértéséhez, ám a memoárok nagy többségével van egy „kis" probléma: írói többségében „túl" híresek, 4 ráadásul később vetették papírra emlékeiket, amikor már maguk is sokkal világosabban látták az adott korszak eseményeinek láncolatát, logikáját, és benne saját szerepüket. Ugyanakkor valószínűleg erőteljesen befolyásolta őket a megírás korszakának az emlékiratok idejéről alkotott hivatalos véleménye. A naplók - ha csakugyan az események közben folyamatosan készültek, és mentek későbbi betoldásoktól, ne adj' Isten egyes részeit jóval később írták már-már tökéletes forrásnak tekinthetők. Érdemes több, azonos korszakra vonatkozó - más-más társadalmi réteg, korosztály, nem szerinti - forrást együtt elemezni, feltéve, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy rendelkezésre állnak. Miután a naplóíró valószínűleg fő érdeklődési köreit hangsúlyozza, egy ilyen forrás alapján a korszakról sosem kaphatunk egységes, mindenre kiterjedő képet. Van, aki a fontosabb politikai, közéleti, társasági, művészeti eseményeket része2 Mindezt kiegészíteném Kövér György egy tézisével: „tudatosan és módszeresen hidat kell építeni a múltbeli korszaktudat és a mi időhorizontunk közé". Kövér György: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Bp., 2002. (továbbiakban: Kövér, 2002.) 359. p. (Nagyítás. Szociológiai könyvek; 43.) 3 Kövér, 2002. 391. p. 4 Kovács András ironikus szavait segítségül híva az adatközlőkről: „... az igazságot nem ismerjük meg, de a saját igazságaikat igen." Kovács András: Szóról szóra. = BUKSZ, 1992. 1. sz. 94. p.
