Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)

AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Szilágyi Márton: „Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma az irodalomtörténetben

Szilágyi Márton „MEGÁLL AZ IDŐ" VAGY „AZ IDŐ SOHA, SOHA MEG NEM ÁLL"? AZ IDŐ MINT PROBLÉMA AZ IRODALOMTÖRTÉNETBEN Ha az utóbbi évek hazai irodalomelméleti és irodalomtörténeti szakirodalmát akárcsak futólag is áttekintjük, határozottan az a benyomásunk alakulhat ki, hogy - szemben az 1980-as végének, az 1990-es évek elejének masszív irodalomszemléleti, elméleti szembenállásokat, mint például az irodalomelmélet kontra irodalomtörténet látszólagos kizáró ellentétét megjelenítő vitáival - megnövekedett az érdeklődés a történetiség visszanyerése, újraértelmezése iránt. Ez persze csak relatív, pontosabban a magyar irodalomértésre érvényes újdonság, hiszen ahogyan a korábbi vitákat, úgy a jelenlegi helyzetet sem lehet mindenestül valamiféle nemzetközi tudományos trenddel szinkrónnak tekinteni: a különböző irodalomelméleti irányzatok jelentkezése a hazai szellemi életben eleve vagy megkésett, vagy igencsak szelektív volt és maradt, illetve (esetleg) oly mértékben speciális módosulásokat mutat, hogy alig hasonlít a hivatkozott külföldi modellekre. Ebben természetesen nincs semmi meglepő, miután a hazai irodalomszemléleti tradíciók és a magyar irodalom történetileg meghatározott sajátszerűségei alakítják azt a közeget, amelybe új elemek beépülhetnek. Éppen ezért lehet jelzésértéke a történetiség iránti újabb érzékenységnek, amely természetesen - nagyobb időbeli és tudománytörténeti távlatban bizonyosan - valami hiányérzetre adott válaszként is felfogható, és amely érintkezik olyan egyéb, az utóbbi időben sokat emlegetett, időnként elemzett irodalomelméleti fogalmak fölértékelődésével is, mint amilyen a kánon és a korszak." Márpedig az irodalom történeti dimenzióinak megértése vagy akár az ezzel kapcsolatban egyáltalán föltehető kérdések megfogalmazása is aligha képzelhető el az idő fogalmának valamiféle, akárcsak látens problematizálása nélkül/ Annál is kevésbé, mert ha az irodalom' Ezzel kapcsolatban lásd Fodor Géza: Egy irodalomkutatási szempont elsőszülöttje. Megjegyzések Dávidházi Péter „Isten másodszülöttje" című könyvéhez. = Irodalomtörténeti Közlemények (továbbiakban: ItK) 1991. 2. sz. 200-214. p. : Az újabb hazai szakirodalomból ennek kapcsán kiemelendők a következő tanulmányok: KulcsárSzabó Zoltán: A „korszak" retorikája. A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia. In: Uő: Az olvasás lehetőségei. Bp., 1997. 15-39. p. (József Attila Kör füzetek; 96.); Takáts József: Megfigyelt megfigyelők. In: Klasszikus-magyar-irodalom-történet. Tanulmányok, 2003. Szerk. Dajkó Pál, Labádi Gergely. Szeged, 2003. (továbbiakban: Takáts, 2003.) 9-29. p. (Tiszatáj könyvek); Hansági Agnes: Klasszikus - korszak - kánon. Historizáció és temporalitástapasztalat az irodalomtudomány történeti koncepcióiban. Bp., 2003. 129 p. (Philosophiae doctores) 3 A továbbiakban nem kívánok foglalkozni a temporalitás megértésének kiterjedt nemzetközi irodalomelméleti szakirodalmával, csak utalok a magyarul is hozzáférhető - számomra legalábbis a legfontosabb - tanulmányokra: Ricoeur, Paul: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Vál., szerk. és az utószót irta Szegedy-Maszák Mihály; ford. Angyalosi Gergely et al. Bp., 1999. 426 p. (Osiris könyvek. Irodalomelmélet)