Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Szilágyi Márton: „Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma az irodalomtörténetben
24 Személyes idő - történelmi idő Szilágyi Márton történet mint történeti jellegű - de akár úgy is fogalmazhatnám: mint történetet elmondó - tudomány határozza meg magát, eleve nem kerülheti el a szembesülést az időbeliséggel, mivel a saját tárgyát narratív szerkezetben megjelenítő irodalomtörténet bevett közlésformái - amelyek közül bizonyos fokig csak az irodalmi lexikon lehet kivétel - mindenképpen időbeli dimenziót is igényelnek. Kérdéses persze, létezik-e olyasféle időkezelés, amely csak az irodalomtörténet sajátja - hiszen az irodalomtörténet nem lehet teljes mértékben független attól, amit a történettudomány kívánt/kíván kezdeni az idő megértésével, szegmentálásával, tagolásával, leírásával. Szándékosan használtam a meglehetősen homályos, nyílt ok-okozati viszonyt nem involváló „nem független" szintagmát, hiszen komoly kérdés, szabad-e itt mindig egyértelmű dominanciáról beszélni. Lehetne ugyanis példákat idézni arra, hogyan kölcsönöz a történettudomány korszakfogalmakat a különböző művészettudományoktól, és terminológiája miként közelít így az irodalomtudományéhoz - gondoljunk csak például a „barokk" fogalmának a művelődéstörténet révén megalapozott történeti karrierjére. Ám ugyanúgy utalhatnék arra, hogy a folyamat ellenkező irányú is lehet, ha megnézzük például a legutóbbi - azaz több mint 30 éves - akadémiai irodalomtörténettől 3 használt és korszaktagol óként kezelt évszámokat, azok között bizony ott vannak olyan, eminensen köztörténeti események dátumai is, mint a Tanácsköztársaság vagy a 2. világháború befejezése. Tanulságos megfigyelni egyébként, hogy leginkább a Klaniczay Tibor szerkesztette első kötet függetlenítette magát a köztörténeti korszakhatároktól, és bár nyilván nem kizárólag emiatt, de mindmáig ez a régi magyar irodalmat tárgyazó összefoglalás a legjobban használható a könyvsorozatból. Irodalomtörténeti és történeti időkezelés összefüggése tehát aligha vitatható, annál inkább kérdéses mindennek a jelentősége, illetve az értelme. Nem arról van-e szó, hogy a mindenkori történész vagy irodalomtörténész - hiszen helyesebb személyesként kezelni a problémát, s nem „a" történettudomány és „az" irodalomtudomány perszonifikált sémájának önmozgásaként - akkor menekül át a másik tudománytemi et valamelyik időfogalmához, amikor saját területén nem tudja reflektáltan megoldani az idő kezelését? Gyakran támadhat ugyanis olyan benyomásunk - akár az irodalomtörténeti, akár a történeti szakirodalmat olvassuk -, hogy nem húzódik meg komoly átgondoltság a korszak-kategóriák használatában - mintha a szerzőknek (tisztelet a kivételeknek) az lenne a kényelmesebb, ha egyszerűen alkalmaznak egy olyan metódust, amelyet a másik, hozzájuk közelálló tudományterület magától értetődőnek kezel, és ezáltal készpénznek veszik, hogy az átvett fogalomnak bizonyosan van megala4 Ezen a ponton hadd emlékeztessek csak arra, milyen koncepcionális szerepet kapott Kosáry Domokos művelődéstörténeti modelljében a ,,barokk ,, fogalma - késő barokk versus felvilágosodás - bár természetesen nem szakirodalmi előzmények nélkül: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. 2. változatlan kiad. Bp., 1983. 757 p. Kosáry koncepciójának legerőteljesebb bírálata egyébként az irodalomtörténet felől érkezett, lásd Tarnai Andor: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. = ItK 1982. 3. sz. 363-370. p. 5 A magyar irodalom története. 1-6. köt. Főszerk. Sőtér István. Bp., 1964-1966. 567, 648, 831, 1072,543, I106p.
