Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
A FORRÁSOK BELSŐ IDŐSÍKJA ÉS A TÖRTÉNÉSZ PERSPEKTÍVÁJA - Mátay Mónika: A testáló ideje. 18-19. századi debreceni végrendelkezők időfelfogása
154 Személyes idő - történelmi idő Mátay Mónika cse érte őket, az isteni gondviselésnek tulajdonították a változást. A fordulópontok, a változások egy-egy időegység lezárását és egy új szakasz kezdetét jelölik, így az időtapasztalat szorosan tapad az Istenhez, az isteni jutalmazáshoz és büntetéshez. A 18. század első felében kelt végintézkedések szövege barokkosán túlzsúfolt, a terjengős invocatiókat Isten gyakori említése követi. Az élet fontos eseményeit Isten irányítja, és ezt a szemléletet tükrözik a források is. A testamentumok szövegére jellemző a cizellált vallásosság, Isten folyamatos megszólítása. A földi élet nem független a szakrális dimenziótól, az evilági idő nem különül el élesen a túlvilágitól, hiszen Isten állandó beavatkozása a világi élet eseményeibe összefűzi a két idősíkot. A kissé nehézkes megfogalmazások láthatóan egyszerűsödtek az 1750-es, 1760-as években, amikor a vallásos betétek kikoptak a végrendeletekből, és a korábbi Istenre tett utalásoktól hemzsegő nyelvezetet felváltotta egy jóval puritánabb fogalmazásmód. Természetesen a földi világ ezután is az isteni gondviselés kegyelme vagy büntetése alatt állt, mégis, a 19. század 20as és 30-as éveiben határozottan világiasabbá vált a testamentumok nyelvezete. A SZEMÉLYES EMLÉKEZET MEGŐRZÉSE A nyelvi laicizálódással párhuzamosan a 19. század második felében a végintézkedések individualizálódnak abban az értelemben, hogy a testamentumok időnként már a személyes emlékezet fenntartását szolgálták. A halálra készülő nyomot akar hagyni a világban, azt akarja, hogy az őt túlélők emlékezzenek rá, mégpedig az általa előírt módon. Az emlékezet megkonstruálásáról testamentumában gondoskodik. A folyamat első állomása a temetés, amely a 19. század közepére méltóságteljesebbé vált, mint korábban. A földi és a szakrális idő elválasztása szimbolikus aktus, amelynek maradandó élményt kell nyújtania a gyászolóknak. A végrendelet tehát segédeszköz, amely forgatókönyvként tartalmazza az örökkévalóságba belépésnek, a végső nyugalomra helyezés ünnepélyes szertartása-'"' nak pontos menetét. Emellett eligazítja az utódokat arra nézve, hogy milyen imázst kell felépíteniük és megőrizniük a testálóról. A katolikus végrendeleteket feldolgozó kutatók arra az eredményre jutottak, hogy az itáliai és a francia örökhagyók - bár időben évszázadok választották el őket egymástól - részletezően megszabták örököseiknek, hogyan helyezzék testüket végső nyugalomra, és milyen sírhelyet készíttessenek a számukra. 14 Debrecenben a temetésre szánt hagyományokról rendelkezők illetve azok száma, akik egyáltalán megemlítették a temetésüket a végintézkedésben, a 18. és a 19. században egyaránt alacsonynak mondható: az örökhagyók alig egytizede (11%) tartozik ide. Az 1830-as évekig csak nagyon kevés egyedi utasítást találunk a végrendeletekben. Ezek többsége a koporsót kísérő prédikátorok, kántorok és diákok számát, 14 Samuel Cohn reneszánsz korabeli itáliai testamentumok összehasonlító elemzését végezte el. Azt találta, hogy a reneszánsz mentalitás ugyan egyénibbé tette a rendeléseket, de már a középkori végintézkedésekre is jellemző volt, hogy előírásokat tartalmaztak a temetés módjára vonatkozóan. Cohn, Samuel Kline: The Cult of Remembrance and the Black Death. Six Renaissance Cities in Central Italy. Baltimore-London, 1992. XIII, 429 p.
