Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)
III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)
116 írástörténet - szakszerüsödés Karády Viktor amelyet az intézmények számának jelentős, a tanárok számának végig gyors, a diákkereslet kezdeti stagnálása után pedig annak az 1890-es évektől felgyorsult expanziója fémjelzett. Az 1867. évi, 17 reáliskolával és 132 gimnáziummal szemben, 1900-ban már 33 reáliskolát és 165 gimnáziumot regisztráltak, miközben a nem teljes - azaz az érettségi végzettséget nem nyújtó - intézmények száma és a többiekhez viszonyított aránya lecsökkent. Ugyanebben az időszakban a tanárok száma 1670-ről 3670-re, azaz több mint duplájára nőtt, míg a diákszám 36600-ról 58000-re emelkedett, és ezzel az egy tanárra jutó diákok száma jelentősen, 22-ről 16-ra esett vissza. Ezek a számok a kínálat mennyiségi és minőségi javulását egyaránt demonstrálják. Ez annál szembetűnőbb, mivel ugyanezekben az évtizedekben indult be és fejlődött ki a klasszikus középiskolákkal intézményesen konkuráló polgári iskolák és felsőkereskedelmi hálózata is. A befogadókészség javulása nemcsak a hálózat kiterjedésének volt köszönhető, hanem annak is, hogy a protestáns és a gyorsan szaporodó állami intézetek továbbra is minden felekezetű közönség számára nyitottak maradtak, míg a katolikus középiskola-hálózat a századforduló óta tendenciálisan bezárult a másvallásúak előtt. Ez utóbbi, az 1 890-es években a több évtizednyi stagnálás után ismét beindult iskolai keresletnövekedést tehát nem tudta korlátozni. A keresetnövekedés több tényezőnek tudható be, amelyek között talán külön megemlíthető a század végi gazdasági konjunktúra, továbbá az is, hogy az addig korspecifikusan inkább csökkenő keresztény kereslet kezdte átvenni, mintegy „utánozni" az immár bevált, „zsidó túliskolázási stratégiát". A keresletnövekedésnek voltak azonban olyan, rendszersajátos, belső tényezői is, mint a szakfőiskolai hálózat (katonai, teológiai, művészeti, mezőgazdasági, erdő- és bányamérnöki akadémiák) felfelé való minősítése, amelynek jegyében ezek a századforduló utáni évtizedben rendre felvételi követelményé tették az érettségit. Az egyetemi és főiskolai tanulmányok expanziója közvetlen húzóerőt gyakorolt a középiskolai keresletre is. Hasonló hatást fejtett ki az államhivatali gépezet kiépülése és szakavatott káderei által közvetített modernizációja is. Az adminisztráció (jegyzői kar), a bíróságok, a politikai tömegpártok, a technikai tárcák (a gazdasági, az egészségügyi és maga az oktatásügyi minisztérium) egyre több diplomás vagy legalább érettségizett szakembert igényelt, amely kiszélesítette a középiskolát végzők pályalehetőségeit. Fontos és fentebb nem tárgyalt része volt ennek az expanziónak a női értelmiségi munkaerő-kereslet kialakulása a századforduló után. Ez a fejlődés igen jelentős mentalitástörténeti változásokkal járt, amelyeknek egy lassú kultúrforradalommal felérő implikációira itt utalni sincs hely. Elégedjünk meg annak kiemelésével, hogy a század elejétől kezdve magánintézmények és közületek egymással versengve alapították meg a lányközépiskolákat, és ez a folyamat a háború okozta hiánygazdaságban - melyben számos munkahelyen nők pótolták a kvalifikált férfi munkaerőket is - csak fokozódott. Az I. világháború elvesztése és a Monarchia összeomlása, az azt követő forradalmak majd az ellenforradalom, az ország egyidejű területi megcsonkulasa, az objektív elszegényedése és a menekült értelmiség tömeges megjelenése mindezt a
