Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)

108 írástörténet - szakszerűsödés Karády Viktor ta rendszersajátos karakterét. A többi nagyobb európai mintarendszerben vagy a magánkezdeményezés egyértelmű túlsúlya (Anglia) vagy ellenkezőleg, az állami felügyelő szerep és az állami szektor piaci túlsúlya (Franciaország, Porosz-Németország, Ausztria) volt a jellemző. Az állam és az egyház között tendenciálisan egyenlően felosztott konkurenciái is mező lényegében csak nálunk fordult elő. A magyar középiskola harmadik jellemzőjét nagyfokú intézményes nyitottságában érhetjük tetten. Ez azt jelentette, hogy globálisan az elitképzés fenntartás nélkül fogadta be a jelentkező fizetőképes közönség túlnyomó részét ha nem is az egészét. A nyitottság ugyanis még akkor is kiemelendő rendszersajátos jellemző, ha történelmileg soha sem volt olyan teljes mint a korán szekularizált, nagy nyugati állami, például franciaországi elitképző intézetek hálózatában. A nyitottság ellentéte a diszkriminatív felvételi politika vagy a preferenciális jelöltkiválasztási rendszer. Ebből a szempontból talán paradoxonnak tűnhet az a megállapítás, hogy a magyar középiskolák felvételi politikája a szekularizáció előrehaladásával vezetett be időszakonként egyre több megkülönböztetést. Azt lehet ugyanis mondani, hogy a múlt század végéig a nyitottság majdnem teljes volt. Ha a protestáns vagy a katolikus iskolák saját felekezetű diákokból többet vettek fel, ez elsősorban a diákság keresletének irányán, a preferenciális iskolaválasztáson és nem a másvallásúak kirekesztésén múlott. Ilyen preferenciák egyébként a keresztény felekezetek között erősebben érvényesültek, mint a zsidó diákság. Ez utóbbiak ugyan statisztikailag sokkal gyakrabban mentek protestáns gimnáziumba vagy reáliskolába, de ennek sokszor nem a katolikus iskolák elzárkózása, hanem - ellenkezőleg- azok misszionárius buzgalma, nyitottsága volt az oka: az érintett szülők tartottak a felekezeti prozelitizmus (a „kitérés") kockázatától. A századfordulón módosult ez a helyzet, minden bizonnyal az 1894/96-os valláspolitikai törvényhozásra való reakció gyanánt és a kibontakozó „kultúrharc" jegyében. A katolikus gimnáziumok preferenciális felvételi politikája felerősödött. Ezt követte - bár inkább már csak 1920 után - a többi felekezet hasonló törekvése, annál inkább, mivel a fiú iskolák piacán 2 zsidó fiú-középiskola is megjelent (Budapesten és Debrecenben). A világháborúk közötti időszakban már erős vallási szegregáció jellemezte a rendszert, elsősorban protestáns-katolikus viszonylatban. Azonban a protestáns gimnáziumok nyitottsága a zsidó diákokkal szemben valamint az állami és községi gimnáziumoké az egész fizetőképes publikummal szemben 1939-ig fennmaradt. A bezárkózás legdrámaibb, utolsó állomása az 1939. évi numerus clausus volt, amely rendeleti úton az összes diák 6 %-ában szabta meg az első osztályokba felvehető zsidó diákok arányát. Ezt a magyar jogrendben példátlan intézkedést az állami iskolák azonnal végre is hajtották, a protestánsok azonban - amelyeket pedig leginkább érintett - nem teljesen. Viszont még az államiak is hagytak egy kiskaput a rendelkezés szigorával szemben Budapesten és egyes nagyvárosokban, ahol a zsidó középiskolai kereslet legszámottevőbb volt. Az újonnan visszacsatolt területeken engedélyezték újabb zsidó középiskolák felállítását, és Budapesten három központi kerületben lévő gimnáziumban külön „zsidó osztályok" szervezésével a megengedettnél jóval nagyobb keretben tették lehetővé zsidó diá-