Kémek, ügynökök, besúgók - Az ókortól Mata Hariig (Mediawave Konferenciák VI. Szombathely, 2014)
Pajkossy Gábor: Kormányzati informátorhálózatok a reformkorban
Kémek, ügynökök, besúgók Mindegyik hálózat működése, illetve működtetése szoros összefüggésben állt a kormányzat politikájával. Meghatározó személyiségei, I. Ferenc és Metternich alapvetően a status quo védelmét, a forradalmi hullám feltartóztatását tekintették feladatuknak. Metternich, aki elsődlegesen külügyér létére a reformkorban egyben Bécs magyar politikájának legfőbb irányítójává is vált, a haladás álarca alatt mindig az általános felbomlást és a közrend pusztulását vélte látni, az európai és a magyarországi fejleményeket egy összeesküvés-elmélet keretei között értelmezte, jóllehet a magyar reformmozgalom mindegyik irányzata a legális politizálás híve volt, és elhatárolta magát a titkos szervezkedésektől. Bécsben a követett politikával összhangban korlátozták a nyilvánosságot, mindenekelőtt a sajtónyilvánosságot, ami viszont ellentétbe került a kormányzat információk iránti igényével. A magyarországi sajtó az 1830-as években még a rendi fórumokon nyilvánosan folytatott vitákról sem számolhatott be, noha Kossuth, kihallgatása során, 1837 júniusában tett ironikus megjegyzése szerint „ha minden három ember közül egy bérbe fogadtatnék is, hogy a másik kettőről jelentéseket tegyen, e költséges úton sem szerezhetne a kormány a közvéleményről magának oly biztos tudomást, mint a nyilvánosság útján".* 3 Bécs nem annyira a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztőjének tanácsát fogadta meg, sokkal inkább a reformellenzék, illetve a cenzúra határait szívós munkával tágító hírlapírók nyomásának engedett, amikor 1841-től kezdve fokról-fokra enyhített a cenzurális előírásokon és gyakorlaton. A rendi gyűléseken (az országgyűlésen és a megyei közgyűléseken) folytatott vitákról azonban - és még mindig csak cenzúrázott tudósításokból - a közönség „valós időben" és a felszólalók megnevezésével csak 1847 őszétől fogva értesülhetett - már amennyire azt a hírlapok szűkös terjedelmi keretei megengedték. Ilyen módon viszont a kormányzat jóformán a forradalom előestéjéig saját magát is abba a helyzetbe juttatta, hogy mindazon területek fejleményeiről - a politikai és az irodalmi élet eseményeiről, az ún. közhangulat változásáról -, amelyeknek fontosságot tulajdonított, a szükséges információkat nagyrészt csak operatív eszközökkel szerezhette be. A legrégebb ideje működő és az 1840-es években immár minden tekintetben a legjelentősebb hálózatot a Joseph Sedlnitzky gróf által irányított Legfőbb Udvari Cenzúra- és Rendőri Hatóság működtette. Ez volt a titkos policia. A Lajtán túl (illetve a Habsburg-monarchia nyugati, illetve északi területein) e - titkos munkatársakat, informátorokat is alkalmazó - kormányszék irányította egyszersmind a legális és nyilvános rendőrséget is. Magyarországon viszont a rendfenntartást, saját közegeikkel, illetve súlyosabb zavarok esetén a katonaság segítségének (a katonai segédletnek) az igénybevételével a vármegyék, a szabad kerütárában korábban is meglévő példányainak és az 1927-ben Bécsből, az Államkancellária levéltárából kiszolgáltatott kötetek egyesítésével jött létre. A Kancellária eredetileg összesen hat év (1837— 1841,1843) jegyzőkönyveivel rendelkezett. Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan jutott hozzájuk: az alapleltár szerzője szerint e köteteket „tudomásul [küldték meg]" a magyar kormányszéknek. WELLMANN, 1951. 74. Vö.: PAULINYI, 1956. 59-61. 3 KLÖMVII. 114. 170
