Gödörből gödörbe; Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században (Mediawave Konferenciák V. Szombathely, 2011)
II. A 20. század gazdasági válságai - Honvári János: 20. századi magyar gazdasági válságok
Gödörből gödörbe válságnak mint „teremtő rombolásnak" megvan az a pozitívuma, hogy eltakarítja a régit, az elavultat és helyet ad az újnak. „Semmiféle gyógymód — írja egyik munkájában — nem tartóztathatja fel [...] tartósan azt a hatalmas gazdaságitársadalmi folyamatot, amelynek révén (elavult — HJ) vállalatok, egzisztenciák, életmódok, kulturális értékek és eszmék előbb deklasszálódnak, majd végül teljesen eltűnnek."13 A 20. század legnagyobb ciklikus újratermelési válságának, az 1929-1933. évi gazdasági világválság okainak megállapítása körül lassan csaknem egy évszázad óta folyó vita a mai napig sem jutott véglegesen nyugvópontra. Abban mindenki egyetért, hogy általános túltermelési válság volt, amely az egyes nemzetgazdaságok között erre az időre kialakuló bonyolult kapcsolatrendszer révén világválsággá szélesedett. Amíg a tőkés gazdaságot 8-10 évente szinte menetrend szerint visszatérő ciklikus újratermelési válságok gyötörték, a kibocsátás ingadozásának amplitúdója annál nagyobb volt, minél fejlettebbek lettek a gazdaságok. A vita akörül folyt, hogy a mi okozta a túlkínálatot. Marx Károly a 19. századi ciklikus újratermelési válságokat azzal magyarázta, hogy a profitmaximalizálás miatt a tőkések egyszerre érdekeltek a kibocsátás növelésében és a munkások bérének rendszeres csökkentésében. Emiatt a kínálat előbb-utóbb meghaladja a fizetőképes keresletet és az áruk egy része raktáron marad. Másrészt a vállalkozók, akik — hogy a konkurensektől ne maradjanak le — a termelési technika állandó fejlesztésére kényszerülnek, miközben a piaci verseny miatt a költségcsökkentésre és a minőség javítására fordított beruházások teljes összegét a vásárlókkal nem képesek a termékek árában megfizettetni. Marx szerint ez indokolja azt, hogy a tőkés gazdaságban a profitráta állandóan csökken, ami visz- szaveti a beruházásokat, csökkenti a beruházási termékek piacán a keresletet, és ezzel tovább növeli az általános túltermelési válság kialakulásának a veszélyét.14 A valóság azonban — különösen a 20. században — egyáltalán nem igazolta sem az össztársadalmi fogyasztói kereslet, sem a profitráta tartós csökkenését. A Nagy Depresszió kapcsán voltak, akik egy-egy tényezőre vezették vissza a recesszió beindulását. Jean Charles Léonard de Sismondi már egy évszázaddal a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtt felismerte, hogy a klasszikus közgazdászok szerint optimálisan működő kiegyenlítő mechanizmus a piacon csak nagyon hosszú távon és óriási áldozatok révén teremt egyensúlyt. Werner Sombart a túlzásba vitt tőzsdespekulációval, a lengyel Feliks Mlynarski a rövid lejáratú hitelek nagy volumenével illetve az ebből adódó bizonytalansággal, az olasz Andrea Ferrero a túladóztatásból adódó alacsony fizetőképes kereslettel magyarázta a válságfolyamatok kirobbanását. A magyar származású Polányi Károly álláspontja szerint az első világháború után felélesztett régi típusú nemzetközi gazdasági intézmények nem felelnek meg az alapvetően megváltozott új 13 Uo. 320. 14 Marx, 1978. 238., 245-246. 96
