Gödörből gödörbe; Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században (Mediawave Konferenciák V. Szombathely, 2011)

II. A 20. század gazdasági válságai - Botos Katalin: Válságok a világgazdaságban

Botos Katalin: Válságok a világgazdaságban

finanszírozó viseli. A bankok a saját kockázatukra helyeznek ki, és ezt a folyamatot felügyeli a bankfelügyelet azzal, hogy mindig adekvát saját tőke képzésére kötelezi a bankokat, ellenkező esetben megvonják tőlük a működési engedélyt. Németországban ez a rendszer fél évszázadon át olyan jól működött, hogy egyetlen bankbezárás alkalmával sem veszítettek a betétesek egy fillért sem, és a költségvetésnek sem kellett a folyamatba beszállnia. Egyébként is csak egy-két jelentéktelen esetben került sor ilyesmire. Az Egyesült Államokban ezzel szemben éppen az 1990-es évek elején kitört takarékbanki (savings and loan) válság került sok pénzbe, 200 milliárd dollárjába a költségvetésnek. A bankválság azonban akkor nem terjedt át a reálszférára.

Az Egyesült Államok a pénzügyi innovációk bölcsője. Az egyik, már az 1980-as években kialakult jelenség, az értékpapírosítás (securitization) volt.12 Ennek elterjedésével találkozhattunk a 2000-es években, a lakásfinanszírozással kapcsolatban. Az Egyesült Államokban a jelzálog alapú finanszírozás igen széleskörű. A jelzáloglevelek piaca vetekszik az állampapírok piacával, amivel már meglehetősen sokat mondtunk. Szövetségi hatáskörű intézmények: a Ginnie Mae, Fannie Mae és a Freddie Mac gondozzák a piacot. Kezdetben ezek állami intézmények voltak, de később a Ginnie Mae kivételével privatizálták őket. Mégis, a piacon az volt az általános vélekedés, hogy az állam e cégek működéséért felelősséget vállal. Ez — végső soron — nem bizonyult tévedésnek, hiszen a 2008. évi ingatlanpiaci válság alkalmával ezek az intézmények annyi rossz hitelt vásároltak fel, hogy végül az állam kénytelen volt szárnyai alá venni a tőkéjüket elvesztő intézményeket. Úgy fogalmaz a jogi szaknyelv, hogy „conservatorship" alá helyezték őket. (Ezt a kifejezést találjuk az intézmények honlapján is, amit mintegy állami garanciaként adnak el.). Ez kvázi államosítást jelent, hiszen az állam a tőkebeszállás fejében átveszi az intézmény irányítását, és a hasznokat — ha lesznek — szintén az államkasszába csatornázza. De nem beszél visszaállamosításról, mert az rosszul hangzik. (Galbraith egyébként meglehetősen cinikus módon ragadozó államról [The Predator State] beszél, amely a fél-állami intézményeket kimondottan kedveli, mondván, így a politikai támogató csoportokhoz jól lehet jövedelmeket átcsurgatni az államilag kinevezett vezetők segítségével. Ez a félig állami/félig magán megoldás kedvező az intézmények tulajdonosának is: a haszon magán, a kockázatot társadalmasítjuk.)

De hát mi is történt ezen válság kapcsán? Miért kerültek bajba a pénzközvetítő intézmények, amelyeket ezermilliárdos nagyságrendű állami támogatással kellett megmenteni az összeomlástól, a tökéletes olajozottsággal működő, igen fejlett pénzpiaccal bíró Egyesült Államokban?

Meghaladja e tanulmány kereteit a jelenlegi nemzetközi pénzügyi válság részletes elemzése. Röviden abban lehet összefoglalni az okokat, hogy a pénzügyi rendszerben a bevezetett pénzügyi innovációkkal valójában visszaéltek a piac egyes szereplői. Azt a tényt, hogy az értékpapíroknál a tulajdonosuk viseli a

'2 BOTOS K„ 1987.

141