Gödörből gödörbe; Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században (Mediawave Konferenciák V. Szombathely, 2011)
II. A 20. század gazdasági válságai - Honvári János: 20. századi magyar gazdasági válságok
Gödörből gödörbe Magyar gazdasági válságok A 20. századi magyar gazdaság rendszeressé váló egyensúlyhiányának egyik fontos oka a krónikus tőkehiány, amit egyes időszakokban tetemes tőkekivonások tovább növeltek. A tőkehiányt a két világháború közötti alacsony, átlagosan 1,5% körüli növekedési ütem és az 5% körüli beruházási ráta okozta, amit a külföldi pénz- és működő tőke beáramlás csak 1924 és 1929 között enyhített. A második világháború után a gazdasági növekedési üteme felgyorsult ugyan, de a növekedés tempója az 1960-as évek elejétől kezdve csökkent. A beruházási rátát a szocialista gazdálkodás első évtizedeiben elviselhetetlen arányúra srófolták, ami az 1950-es évek elején a fogyasztás drasztikus visszaeséséhez, később az életszínvonal időnkénti stagnálásához, az 1980-as évek elejétől a lakosság 1/3- ánál a reálbérek csökkenéséhez vezetett. Ráadásul a magas beruházási ráta részben a beruházások alacsony hatékonyságának volt a következménye. A magyar gazdaság rendszeres eladósodásának általánosságban ható okai jól ismertek. A Trianon óta nyitott szerkezetű, külkereskedelemre utalt ország erős importfüggősége és ebből fakadó exportkényszere, torz gazdasági szerkezete miatt gyakran szenvedett el cserearány-romlást, ami a külkereskedelmi és fizetési mérleg hiányához, illetve eladósodáshoz vezetett. Az ország 20. századi történetének nagy részére agrártúlsúly és elmaradott gazdasági szerkezet volt a jellemző, ahol az olcsó munkaerő akadályozta a műszaki fejlesztést. A világpiacra való kijutást akadályozta az ország gyenge versenyképessége, ipari termékeinek alacsony műszaki színvonala és a rendszerváltásig komoly gondot okozott a magyar ipar termelékenységének és hatékonyságának a fejlett országokhoz képest megmutatkozó lemaradása is. A szovjet tömbbe kényszerűen betagolt magyar gazdaságot több évtizedig elzárták a világpiactól, a tőkés világgazdaság pedig COCOM-listával, kiviteli és behozatali kvótákkal, tilalmakkal, a legnagyobb kedvezmény megvonásával diszkriminálta a szocialista országokat. A kis felvevőpiac miatt a méretgazdaságosságból adódó előnyöket csak más országokkal folytatott szakosodással és kooperációval lehetett volna kiaknázni, a szocialista korszakban azonban a KGST, mint a kelet-európai országok integrációs tömbje erre a feladatra nem volt alkalmas. A második világháború után felszámolták a piacot, a belső árakat elszakították a világpiacitól és a tényleges ráfordításoktól, a többszintű és megbízhatatlan devizaárfolyamnak nem volt termelésszabályozó funkciója, emiatt a gazdasági kalkulációk megbízhatatlanok voltak. Végül a magyar gazdaság (a fenti gyengeségei miatt is) mindig kénytelen volt ráépülni egy nagyobb ország vagy egy tömb gazdaságára, annak szatellitjévé, sokszor kiszolgálójává, időnként haszonélvezőjévé válva A magyar gazdaság (különösen az ipar, azon belül is a nehézipar) a második világháború utáni néhány periódusban kiemelkedően gyorsan fejlődött. Ennek azonban nem a gazdaság világpiaci versenyképessége, termékeinek műszaki színvonala, termelékenysége volt az elsődleges oka, hanem az ún. helyreállítási periódusok. Újjáépítési periódusnak tekinthető az 1945-1951, illetve az 1957100