Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

mentek el munkára, az nemcsak a birtok nagyságától, hanem attól is függött, hogy népes volt-e a család vagy sem, volt-e elég erő az otthoni munkák elvégzésére. Más volt a vagyoni helyzete az aratást és más a cséplést vállaló őrségi jobbágyoknak, mivel az előbbi nagyon is időhöz kötött, az utóbbi pedig hónapokon át elhúzódó munka volt. Az aratást tehát csak azok vállalhatták, akiknek otthon annyira kevés termett, hogy a családtagok is learathatták. A cséplés viszont a nehezebb őszi munkák befejezése után kezdődött és egész télen át tartott. Csépelni tehát már a féltelkes őrségi jobbágy is elmehetett, ha családjának tagjai a kisebb őszi munkákat el tudták végezni és az állatokat tudták gondozni. Néhány szomszéd, koma vagy jóbarát összeállt, kézi cséppel és úti botjával vállán elindult Zala vagy Somogy felé, hetekre, hónapokra elhagyva családját. Mikor a vállalt munka már befejezéshez közeledett, üzenetet küldtek az otthoniaknak, hogy induljanak a szekerek a kereset hazaszállítására. Otthon aztán folytatódott a munka, a saját termés kicsépelése. Mire ezt is befejezték, már beköszöntött a tavasz és kezdődött a mezei munka. A parasztember sokat emlegetett téli pehenőjéből tehát az őrségi jobbágyoknak nem igen volt része. A cséplés vállalása nélkül azonban az őrségi jobbágyok zöme nem tudta volna biztosítani egész évre családjának a mindennapi betevő falatot. Más, helyi munkalehetőségek hiányában ez volt az egyetlen mód arra, hogy a szűkös termések ellenére a megélhetést biztosítsák. Mielőtt a feudalizmuskori őrségi gazdálkodás ismertetését befejeznők, szólni kell még az állattartás helyzetéről is. Már az eddigiek során többször hangoztattuk, hogy az Őrségben trágyázás nélkül gazdálkodni, termelni nem lehetett. Ebben az összefüggésben tehát hangsúlyozni nem kell az állattenyésztés jelentőségét. A kérdés most már az, hogy milyen volt a gyakori trágyázást igénylő őrségi falvak határában a növénytermelés és az állattenyésztés aránya. Az lenne tehát a feladatunk, hogy az állattenyésztés méreteit ismertessük. A kutató azonban e téren sokkal bizonytalanabb adatokkal kerül szembe, mint a szántóföldi termelés vizsgálata során. Az állatállomány számáról 1767 és 1848 között csupán az 1828-as összeírás ad tájékoztatást. Az alábbiakban falvak szerint közöljük az összeírásnak az állatállományról szóló adatait és a jobbágy családok számát. Az 1828-as összeírásnak nincs még egy olyan pontja, amelynek megbízhatóságával szemben több jogos kétely merülne fel, mint az állattenyésztésről szóló adatokéval. Ha a közölt táblázat alapján az ökör, tehén és lóállomány számát összevetjük a jobbágy családokéval, akkor kiderül, hogy a legtöbb őrségi faluban nem jutott minden családra egy-egy kettős fogat. Még az esetben sem, ha feltételezzük, hogy valamennyi tehenet igáztak. Ezt viszont az őrségi telkek nagyságának és a talajművelés (háromszori szántás, gyakori trágyázás) nagyarányú igaerő egészének az ismerete után teljesen kizártnak kell tekintenünk. A józan logika tehát a legfontosabb összefüggések átgondolása után azt mondatja velünk, hogy ez esetben igen nagyarányú eltitkolással állunk szemben. Az eltitkolás és a felületes összeírás mellett tanúskodik az a tény is, hogy növendékeket a szarvasmarháknál 7 faluban egyáltalán nem vettek számba, és azokban a falvakban is, ahol néhányat bejegyeztek, azok egyáltalán nincse228