Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Harald Prickler: Vas megye régi borűrmértékei az északnyugat-pannóniai mértékrendszer keretében

mértéken belül nagyobb és kisebb pinttípusok maradtak fenn egymás mellett. A kőszegi uradalomhoz tartozó Locsmánd mezővárosban az Emerl területmértéket még a 19. században is 4 pintre osztották, az Emerl űrmértéket viszont 6 %(pozsonyi) pintre. A borkimérésnél a kőszegi Emerl elterjedési területein (Vas vármegye) ezt a 1 7. században általánosan 5 pintre osztják (2,0385 l-jével); később a 6 (pozsonyi) pintre való osztás (1,699 l-jével) lett szokásos. Míg a bécsi és gráci mértéknél az Achtring (ill. a gráci Kandlmass) fokozatos csökkenését az italadó lépésenkénti emelése okozta, a magyarországi kimérési mértékek fokozatos csökkentésére nem mutatkozik ilyen magyarázat, hiszen Magyarországon nem volt állami italadó. Ezért valószínűleg a földesurak azon szándéka állt mögötte, hogy a pint lehetőleg állandó kocsmai ára mellett annak csökkentésével magasabb haszonhoz jussanak; hiszen a borkimérés a nyugat-magyarországi uradalmaknál az egyik legfontosabb bevételi forrás volt. 6. Elmélet és gyakorlat. Bevezetőben utaltunk már arra, hogy lehetséges ugyan a lokális mértékek elméletileg helyes űrtartalmát több tizedesig pontosan kiszámítani. Viszont a kezdetleges munkatechnológia nem tette lehetővé, hogy ugyanolyan pontosságú mérőberendezést állítsanak elő, és ezért az elméleti, és a reális tartalom között gyakran kisebb-nagyobb űr tátongott. A földesurak székhelyén, a városok hivatalában őrizték ugyan a „hiteles" mértéket (gabonamérő, borosakó, öl, rőf stb.); hamis, „nem hiteles" mértékek használatát szigorú büntetés terhe mellett tiltották. Változásnak kitett nyersanyagok alkalmazása - gabonamérők, kisebb-nagyobb mérőedények, borosvedrek, fertálydézsák és hasonlók többnyire a kádár fakészítményei voltak, de gabonamérőket szalmából is fontak mindenképpen egy bizonyos bizonytalansági faktort jelentettek. A termények mérésére használt eszközöket „Ziment"-nek (mérő) nevezték. A szabályos mérők felügyeletére és betartatására a kommunális igazgatásban sajátos „mérősöket" neveztek ki, akiknek a dolga volt többnyire a kenyér és a hús ellenőrzése is. A szőlők utáni leadás begyűjtésére a legalkalmasabb mérőeszközök az egy- vagy kétfogantyús edények voltak. Olyan tájakon, ahol a hegyvámot a „fertál" területmérték szerint számították, ez a „hegyifertál" volt, tudniillik a negyedméretű hegyiveder; az északi és közép-Burgenlandban még ma is használt „negyeddézsa" elnevezés mint egy a pincegazdaságban alkalmazott öntőedény, kb. 10-14 literes nagyságrendben, erre az eredetre emlékeztet. A rohonci (kőszegi) veder származása szerint egy ilyen öntőedény; a horvátban a „vidro, vedro" fogalmat ma is ilyenként értik, mint valaha. Erre az eredetre utal egy olyan, a Rábától délre eső uradalmakban (Dobra, Felsőlendva, Muraszombat) használt mérték német neve is, amely a latin forrásokban „hergacha", a magyarokban „hergács", „hargács" (a szlovén ,,hrgac"-ból), németül pedig „Schapffen", „Schöpfen" nevet visel. Ezeken a vidékeken a hegyvámbeszedésnél minden szőlőtulajdonosnak, függetlenül a parcella nagyságától, a hegyvámon kívül még egy kappant és egy Schopfen-t kellett a föl100