Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII. - Archivum Comitatus Castrriferrei 9. (Szombathely, 2020)

Utak, utazók, utazások Vas vármegyében az 1 - 20. században - Tilcsik György: "(H)Arccal a vasút felé!" A szombathelyi személyszálllító vállalkozók konfliktusai a soproni és a kőszegi bérkocsis céhek tagjaival az 1840-es években

ló járatok indultak naponta Becs és Pozsony (ma: Bratislava, Szlovákia) között, valamint hetente Bécsből Budára (ma: Budapest).9

Az 1770-es évektől újabb, és a közlekedési viszonyok javulása következtében mind gyorsabb járatokat indítottak, immáron Pestről (ma: Budapest) és Budáról is, és a 19. század elejétől feltűntek a postakocsik Vas vármegyében is, hiszen 1804-től hetente delizsánsz indult Bécsből Kőszegen, Szombathelyen, Körmenden, Lövőn (ma: Zalalövő), Alsólendván (ma: Lendava, Szlovénia), Csáktornyán (ma: Čakovec, Horvátország), Varasdon (ma: Varaždin, Horvátország), Zágrábon (ma: Zagreb, Horvátország) és Károlyvároson (ma: Karlovac, Horvátország) át Fiúméba (ma: Rijeka, Horvátország) és vissza.10

A delizsánszok — amelyek leveleket és csomagokat is szállítottak, és amelyek csak nappal közlekedtek — mellett postaszekerek és postai társzekerek (poggyászkocsik) is működtek, amelyek közül az előbbiek utasokat és csomagokat, utóbbiak — ahogy nevük is mutatja - csak csomagokat vittek. Fontos változást jelentett, hogy 1824-től a nehézkes delizsánszokat felváltották az éjjel-nappal, következésképpen lényegesen gyorsabban haladó, könnyű gyorsposta-kocsik, amelyek a császárvárosból 6 óra alatt értek Pozsonyba, míg a Bécs és Buda közötti távolságot 30 óra alatt tették meg, miközben ehhez a postaszekereknek 45, a társzekereknek pedig 57 órára volt szükségük.

Összességében elmondható, hogy bár Magyarországon a 19. század közepéig a postakocsi és gyorsposta-kocsi jelentette az elsőszámú, menterendszerű távolsági közlekedést biztosító eszközt, ám miután a személyszállítás — ellentétben a postai szolgáltatásokkal — nem tartozott az állami monopóliumok közé, ezek mellett nagy szerep jutott egyrészt az ún. gyorsparasztoknak, akik egy-egy frekventáltabb útvonal mellett élő falusi fuvarozók voltak, és akik kényelmetlen szekereiken a gyorskocsiknál is jóval rövidebb idő alatt juttatták el céljukhoz a sietős dolgukra igyekvőket, másrészt pedig a szabad királyi és mezővárosokban élő bérkocsisoknak,11 akik közül többen - így például a pozsonyiak, a pestiek, a budaiak, a soproniak és a kőszegiek - céhekbe tömörülve dolgoztak.

VAS MEGYEI ÚTHÁLÓZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN

Az 1790-ben, Kenedics József (1756-1809) vármegyei földmérő készítette térképből és az ahhoz fűzött magyarázatból egyértelműen kiderül, hogy Vas vármegyét akkor három, valójában azonban két postaút szelte át. Az első, Sopronból indulva Nyéken (ma: Neckenmarkt, Ausztria), Haracsonyon (ma: Horitschon, Ausztria), Nagybarmon (ma: Großwarasdorf, Ausztria), Alsópulyán (ma: Unterpullendorf, Ausztria), Felsőlászlón (ma: Oberloisdorf, Ausztria) át, Kethely (ma: Mannersdorf an der Rabnitz, Ausztria) után lépett Sopron vármegyéből Vas területére, majd Kőszegen, Szombathelyen, Kisunyomon, Egyházasrádócon, Pusztarádócon (ma: Egyházasrádóc) és Körmenden át továbbra is déli irányba haladva hamarosan kettévált. Az egyik ág, elérve Zala vármegyét, Lövőn, Baksán (ma: Zalabaksa),

9 Antalffy, 1975. 220. p.; Катопф Miklós: Indul a postakocsi. 200 éves a miskolci posta, 1790—1990. Miskolc, 1990. (továbbiakban: Kamondy, 1990.) 9-10. p. (Borsodi kismonográfiák; 35.)

10 Antalffy, 1975. 219., 227-228. p.

11 Antalffy, 1975. 220-221., 239-244, 293-303, 310-316. p.; Kamondy, 1990. 10, 80-81. p.; Fábry, 2009. 140. p.; S^abó Gusztáv: A természet és technika tudománya. In: Magyar művelődéstörténet 5. köt. Az új Magyarország. Szcrk. Domanovszky Sándor et al. Bp., 1942. 434. p.

47