Előadások Vas megye történetéről VI. - Archívum Comitatus Castriferrei 7. (Szombathely, 2015)
A nők Vas vármegye 16-20. századi történetében - Söptei Imre: A közösség szolgálatában. A Kőszegi Evangélikus Nőegylet története, 1864-1949
Azonban az igazi munka ezután következett. Ennek középpontjában a pénzgyűjtés állt, amelynek révén segíteni lehetett a rászorulóknak, és amelynek alapját a negyedek felügyelete jelentette, hiszen a területüket jól ismeró' választmányi tagok azt is tudták, kihez lehet bekopogtatni, ha sürgős segítségre van szükség. Az adakozási névsorok ösz- szevetése mutatja, hogy akadtak olyan, jobb módban élő helyi polgárok, akiket bármilyen akció kapcsán megkereshettek. Szerencsére e tekintetben nem látható annyira éles elkülönülés, mint az egyesületek tagjainak vallási hovatartozása kapcsán, hiszen adakoztak az evangélikusok, a katolikusok és a zsidók is. Stabilnak mondható bevételeket jelentettek az alapítványok, amelyeket azonban, ha nem állt ingatlanvagyon mögöttük mind az 1., mind a 2. világháború utáni infláció anyagilag szinte teljes „lenullázott”. Amíg lehetett, kéréssel és szép szóval vették rá az embereket a jótékonykodásra, de hamar rájöttek, hogy ha valakihez túlságosan sokszor bekopogtatnak, egy idő után nem nyílik az ajtó. Sokkal készségesebbekké váltak ugyanakkor, ha valamit nyújtottak nekik cserébe, például szolgáltatást kaptak a pénzükért. Ha ezzel kapcsolatban elégedettnek is érezték magukat, szívesen felül is fizettek az „áruért”. Ide taroztak az évről évre, akár többször is visszatérő alkalmak: a majálisok, a kerti ünnepélyek, a műsoros estek, az amatőr színielőadások, a kiállítások, az alkalmi vásárok, a teadélutánok, a tombola- és tárgynyeremény-sorsolások és a vallásos estek. Ezek sorában talán legfontosabbnak számítottak a színes, többnyire amatőr színházi bemutatóval összekapcsolt farsangi bálok, amelyek azon túl, hogy szinte rendszeresen az éves tagsági díjakkal felérő összegű, tiszta bevételt biztosítottak, a közösséget összetartó módon alkalmasak lehettek arra is, hogy a helyi evangélikusság újra és újra jelezze életképességét. A KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁBAN Ahogy az alapszabály elemzésekor jeleztük, az egyesület sokáig őrizte „papíron” a függetlenségét. Soha nem tartozott közvetlenül egyházi felügyelet alá, soha nem szóltak bele közvetlenül a működésébe, ennek ellenére, vagy éppen ezért mindig mindent megtettek közösségükért az alapszabályban foglaltakon túl is. Ha a gyülekezet valamilyen fontos célt tűzött maga elé, legyen ez hitéleti vagy tárgyi gyarapodás, bizton számíthattak az asszonyokra, akik a gyűjtési akciók élére álltak. Ennek legszebb példái az 1920-as évekre tehetők, amikor a nagy gazdasági nehézségek közepette az alapszabályban rögzített kötelezettségüknek is csak komoly erőfeszítések árán tudtak eleget tenni. Akkoriban az általános szegénység mellett különböző hivatalos és félhivatalos elvárások is kötötték a jótékony kezeket. Az elfogadható, bár mai szemmel kicsit furcsának tűnik, hogy az állam rajta akarta tartani szemét minden gyűjtésen, még a jótékony célúakon is, mégpedig azzal az indokkal, hogy az amúgy is gyengülő gazdaságból ezen a címen se vonjanak ki feleslegesen pénzt. Ugyanakkor az már kevésbé érthető, hogy miért kellett az államosítás felé terelni a segélyszervezeteket. Az érintett tagok emellett furcsállották, hogy a két feleke- zetileg elkülönült jótékony nőegylet fölé egy keresztény egységűnek mondott szervezetet helyeztek, amelybe ugyan a közhangulatnak engedve beléptek, és annak munkájában látszólag részt vettek, ám amikor függetlenségük, és saját tevékenységük korlátozását érzékelték, és amikor bevételeik 25%-át követelték tőlük, azonnal a kilépés mellett döntöttek.27 27 KEEL KEN Jkv., 1921. június 10. 429
