Bariska István: A szent koronáért elzálogosított nyugat-magyarország 1447-1647 - Archívum Comitatus Castriferrei 2. (Szombathely, 2007)

A nyugat-magyarországi Habsburg-záloghelyek - Az 1447. évi fegyverszünet és a záloghelyek

továbbá Felső-Ausztriát (Tirol és az Előtartományok), noha ez a hármas felosztás csak a 16. századra vált általánossá.'

0 A Lipót-ág stájer és tiroli ágra szakadt, de csak 1490-ben sikerült valamennyi családi birtokot III. Frigyes kezében egyesíteni. A Lipót-ág 1440 és 1447 között tehát a legjobb úton volt ahhoz, hogy behatoljon azokra a területekre, amelyek az utolsó Albert-ági örökös, V. László birtokát képezték. Ez a folyamat azzal kezdődött, hogy Erzsébet királyné 1440-ben a Lipót-ágnak kiszolgáltatta a királyi koronát, Habsburg Frigyes gyámsága alá helyezte a gyermek Lászlót, továbbá jelentős nyugat-magyarországi jövedelmeket zálogosított el. Ez a gyámsági kormányzás bevezetését jelentette az eleddig Albert-ági Alsó-Ausztriában, sőt FelsőAusztriában is. Magyarországon ezt I. Ulászló uralkodása és Hunyadi kormányzósága akadályozta meg. Erzsébet királyné fia alsó-ausztriai birtokait - többek között Steyr, Persenbeug, Weitenegg, Isper és Trautmannsdorf jövedelmeit is - zálogba adta.'

1 NyugatMagyarországon Erzsébet Sopront 1441 februárjában zálogosította el.

72 A királyné halála után, 1442-ben pedig Győr jutott erre a sorsra. Ez a stájer ág magyarországi expanziójához vezetett, amelyről már a Brunner- és az Emst-féle szakirodalomban is esett szó. Miként arról is, hogy 1445-ben lényegében felkínálták Habsburg Frigyesnek, hogy soproni káraiért elégtételt vegyen, aki így foglalta el - persze gyámfia nevében - a fentebb felsorolt nyugat-magyarországi birtokokat. A zálogolás eszköze mellett így jelent meg a fegyverrel történő birtokszerzés is. Lényegében mindazon területek birtokbavétele, amelyeket Hunyadi János kormányzó a regedéi fegyverszünetben Habsburg Frigyes kezén hagyott. Néhány szó erejéig ki kell térnünk a „Fehde" magyarázatára. Itt, a stájer-osztrák-magyar határ mentén ennek nagyobb jelentősége volt. Az osztrák történetírás olyan esetekre is alkalmazza, amikor a magyar nem. Habsburg Albertnek a Németújváriak (Güssinger) elleni hadjáratait „Güssinger Fehde"-ként tartja számon.'

3 A határterületre vonatkozóan a legalapvetőbb munka Brigitte Haller-Reiffenstein kitűnő, Andreas Baumkircherről írt tanulmánya.'

4 A szerző mindenekelőtt az 1440 és 1471 közé illesztett korszak roppant bonyolultságára hívta fel a figyelmet. Ebből most a „Fehde" problémáját emeljük ki. A „Fehde" - mint láttuk - a rendi hatalomgyakorlás megjelenésekor még élő jogintézmény volt. Az interregnum után végleg beépült a jogrendbe.

75 Mindenekelőtt abban különbözött a vérbosszútól, hogy mint a jogérvényesítés erőszakkal történő alkalmazása szigorú formákhoz, példának okáért felmondó levél megküldéséhez volt kötve, amelyben a felek között fennálló béke felmondásáról, következésképpen a „Feindschaft" (ellenségeskedés, viszály) bejelentéséről volt szó. Ez voltaképpen a hadüzenethez volt hasonló, amely azonban a tényleges háború indításának tartozéka volt.'

6 ,c Zöllner, 1998. 109. p. 71 Theuer, 1994.127. p. 72 Teleki, 1853. 231-252. p. 73 Ganser, 1989. 74 Haller-Reiffenstein, 1983. 75 Fuchs-Raab, 1972. 253. p. 7<1 Brunner, 1943. 44. p. 30