Bariska István: A szent koronáért elzálogosított nyugat-magyarország 1447-1647 - Archívum Comitatus Castriferrei 2. (Szombathely, 2007)

A nyugat-magyarországi Habsburg-záloghelyek - Az 1447. évi fegyverszünet és a záloghelyek

A német császár vagy király tehát elvileg ugyanazon formaságok között üzent háborút a magyar uralkodónak, mint két, „Fehde"-joggal rendelkező fél egymásnak a magánháborút. Aki ezt nem tartotta be, közönséges rablónak tekintették. Ez pedig súlyos jogkövetkezménnyel járt, azaz elvesztette a jogközösség védelmét. A „Reich" és a „Land" kifelé tehát háborút viselt, országon belül viszont mód nyílt a magánháborúra. A „Privatfehde" vagy magánháború egyrészt ott volt alkalmazható, ahol kimerültek vagy még nem épültek ki a jog egyéb kényszerítő eszközei, továbbá ott, ahol a birodalmi vagy tartományi jog érvényesült. A „Fehde"-t békekötés zárta le, amely ugyancsak kötött formális elem volt. Tulajdonképpen az eskü kivételét jelentette a másik félből, hogy bosszút nem forral.'

7 Innen ered egyébként aló. századi, kőszegi anyagban is feltűnő „Urfehdebrief' („Urfechtbrief') sorozat neve is. A bíróságok bizonyos személyek esetében bosszúról lemondó levelet adtak ki, amelyben biztosította magát a bíróság, hogy az illető az ítéletért valóban nem tervez bosszút.'

8 Természetesen mind az egyház, mind a világi hatalom korlátozni akarta a magánháború intézményét. 1495ben a wormsi birodalmi gyűlés végül az egész birodalomra kihirdette az „ewiger Landfrieden-t", vagyis az örökös országos békét. A „Fehde" intézményét csak a modern állam jogvédelme és végrehajtó hatalma tudta megszüntetni. A (német) osztrák történeti irodalom ismeri a „Grenzfehde", azaz a határ menti magánháború fogalmát. A nyugat-magyarországi határterületekért folyó harcok egy részét a „Fehde", a magánháború körébe utalta, azaz a jogintézmény érvényét kiterjesztette a Magyarország határmegyéire, Sopron és Vas vármegye elfoglalt területeire. Ez azt jelentette, hogy a „Landrecht" („tartományi jog") kiterjesztésével a „Fehde" eszközeivel történő jogérvényesítésnek tekintette Habsburg Frigyes nyugat-magyarországi foglalásait. Otto Brunner arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tartományi jog szerint ezek nem voltak a „Fehde" típusú cselekmények közé sorolhatók, hiszen azok csak tartományok között voltak érvényesek, vagy pedig akkor, ha a tartományúr a tartományán belül viselt magánháborút a rablók, azaz a „Fehde" szabályait megsértők ellen.

79 August Ernst azonban azt írta, hogy V. László nyugat-magyarországi hívei 1443-ban és 1444-ben szabályos felmondó levelet küldtek az Erzsébet által elzálogosított Sopronnak. Habsburg Frigyes erre fel foglalta el 1445-ben a nyugat-magyarországi várakat. Ez a magyarázata azoknak a békekötéseknek is, amelyeket Rohonc, Szalónak, Borostyánkő, Léka, Kapuvár és Kőszeg várnagyjaival kötött.

80 Helga Buchal többek között Kőszeget, Macskakőt és Sopront is a magánháborút viselők között sorolta fel, azaz a „Fehde" aktív szereplőiként tartotta számon őket.

81 E szerint a békekötéseket valójában a '" Rössler - Franz, 1958. 256-257. p. 78 VaML KFL KVT Act. Misc. 1. Kőszeg, 1528. márc. 2.; 2. Kőszeg, 1529. márc. 3.; 3. Kőszeg, 1531. nov. 16.; 4- Kőszeg, 1539. aug. 29. Ezek az Urfehde- vagy Urfechtbriefe-k ítéletek után születtek. Eredetileg a német jogban azokban az esetekben adták ki, amikor a perbe fogottakat ítélet nélkül bocsátották el. Ernst, 1957. 391-392. p. A szerző Brunner híres könyvének 1943. évi kiadását idézte, lásd Brunner, 1943. Mi is az 1943. évi kiadást használtuk. 80 Ernst, 1957. 391-392. p. 81 Buchal, 1967. 68-81., 82-172. fol. 31