Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
98 VÁC A TÖRÖKKORBAN 1564 között vezetett török pénztári naplók több, egy-hat hónapot tartalmazó részlete maradt fenn. A töredékesen vizsgálható tizennyolc év alatt mindig hetente egy napon könyveltek el piaci helypénzt. A piacnap az 1540-es években legtöbbször vasárnapra, a következő évtizedben hétfőre, a rákövetkezőben keddre esett (az általános szokáson belül a piacot többször tartották egy nappal előbb vagy később). A török uralom kezdetén a forgalom mérsékeltnek mondható, 1546-ban a piacnapokon átlagosan 28 árus fizetett helypénzt. A részvétel lassan, de egyértelműen nőtt, 1558-59-ben már 35,1563-ban pedig 41 árus jelent meg, a téli piacnapokon kevesebb, az őszieken több. Portékáikról keveset tudunk, mivel a saját kertben termesztett, illetve saját műhelyben előállított, kosárban vagy „fejtetőn" a piacra hordott áruk többsége után az eladók nem tartoztak semmilyen illetékkel; a kincstárnak nem hoztak bevételt, ezért nem is jegyezték be őket a pénztári naplókba. A piacnapok bejegyzéseiben hal, bor, só és a városon kívülről hozott durva abaposztó, cserépedény meg gyümölcs bukkan fel, mert ezek illetékkötelesek voltak, és a helypénz mellett sokszor szerepel kocsivám, ami azt mutatja, hogy a környékbeli termelők is felkeresték a város piacát. A fenti időszakban több olyan nap akad, amelynek kiugróan magas helypénz-bevétele nagyobb eseményt mutat: az 1558-59. évi naplótöredék e napokat „Vác vásárainak" nevezi. Az első a Gál napját követő október 17-ére esett, a második december 19-ére, Advent utolsó vasárnapjára, a harmadik a következő év tavaszán március 21-éré, Benedek napjára; az októberi és a decemberi vásárt a többi évben is azonos vagy közeli napokon tartották. 1547-ben és 1564-ben vásárnak látszik egy kisebb forgalmú, de a hetipiacnál sokkal forgalmasabb nap is, amely január 5-ére, illetve 8-ára, Vízkereszt körüli napra esett; e nap táján 1564-ben viszont nyoma sincs vásárnak. 1564-ben egy további, kora tavaszi nap, február 26-a, a Mátyás utáni nap vonzott még sok, 700 kereskedőt. A pénztári napló töredékeiből mindig hiányoznak a tavaszi-kora nyári hónapok, homályban marad, tartottak-e ezekben is vásárt. De ha nem, a naplóból valószínűsíthető évi öt országos vásár is olyan sok, hogy már-már hihetetlen; talán Vác török elöljárói parancsolták a tél végi vásárt hol korábbi, hol későbbi napokra. Az elődeink nyelvében sokadalomnak nevezett vásárokon sok árus és kereskedő tolongott, 1546-47-ben alkalmanként átlag 462, 1558-59- ben 1522, 1563-64-ben 624 árus. Legtöbben az októberin kínálták portékáikat: 1546-ban 820-an, 1558-ban 3233-an, 1563-ban 1048-an, legkevesebben a zimankós vízkeresztin: 1547-ben 266-an, 1564-ben 206-an. Még ez utóbbi számok is gazdag vásárokat sejtetnek, 1048 árus nagyon gazdagot, 3233 árus pedig azt, hogy a váci vásáron néha több idegen tülekedett, mint ahány ember a várost lakta. A sokadalmakon valószínűleg a Vác alatt áthajtott állatokból is eladtak jó néhányat, legalábbis ezt sejtetik a pénztári naplóknak azok a bejegyzései, amelyek a vásárnapi állatvágások illetékeit tartalmazzák. Az 1563. december 21 -ei vásár napján vámoltató Gáspár deák imponáló készlettel, 20 arany értékű vegyes szatócsáruval érkezett a városba. 1546 és 1563 között határozott gazdasági fejlődés, élénkülő kereskedelem érződik. Sajnos későbbről nem maradtak pénztári elszámolások, a folytatást nem tudjuk nyomon követni. A váci vám átmenő forgalma biztosan erősödött, hiszen a század hátralévő évtizedeiben a Magyarországról, elsősorban a hódoltság alföldi vidékiről induló és nyugatra tartó élőállat- és állatbőr-kivitel is dinamikusan nőtt, ennek számottevő része pedig Vácnál haladt át. A város saját, belső gazdasága is minden bizonnyal tovább fejlődött, mert az 1560-as évektől ezen a vidéken már nem folytak háborúk. 1568-ban Isztambul és Bécs negyed évszázadra békét kötött. Bár az ellenfelek közötti csetepaték, portyák meg a katonai garázdálkodások soha nem szüneteltek, a nagy, pusztító hadjáratok elmúlta, a viszonylagos nyugalom lehetőséget adott arra, hogy a hódoltság települései és lakói összeszedjék magukat, újra értéket teremtő életet éljenek.
