Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
94 VÁC A TÖRÖKKORBAN A keresztény őslakosság megőrizte városias, polgári arcát. 1546-ban egyharmada viselt valamilyen foglalkozásnevet, amelyekben 19 iparág képviseltette magát, négyen pedig kereskedők voltak, szemben azzal a tíz családfővel, akinek neve mezőgazdasági tevékenységre utal. Az arányok később is nagyjából ilyenek maradtak: az 1562 és 1590 között összeírt családfőknek több mint negyede, 27-37%-a viselt valamilyen foglalkozásnevet. A legnépesebb két csoportot - ahogy másutt is - mindig a Mészárosok és a Szabók alkották, mellettük több Kovács, Varga, Tímár, Molnár és Ötvös élt és dolgozott a városban. A lakosok valamennyi névsorában találkozunk olyan ritkább mesterségekkel is, amelyeket egy, legfeljebb két iparos űzött, ők az Erszényjártók, Lakatjártók, Nyeregjártók, Gombosok, Kerekesek, Sziták (azaz Szitagyártók). Az ilyen vizsgálat eredménye persze mindig csalóka. A 16. század a családnevek állandósulásának kora, így lehet, hogy egy Szabó vagy Kovács már nem a nevét adó ipart űzte. Mint ahogy az is valószínű, hogy nem minden mesterember viselte mestersége nevét, a betelepedőket - hiába volt valamilyen foglalkozásuk - zömmel előző lakhelyük után nevezték el. A helyzet csak azokban a ritka esetekben egyértelmű, amikor a kétféle névadás együtt jelent meg, például az 1590-ben összeírt Budai Mészáros Jánosnál, akiben minden bizonnyal egy Budáról áttelepült hentesmestert tisztelhetünk. Az őslakos és beköltöző keresztények saját szervezeteinek is maradt halvány nyoma. Az oszmánok mindenütt megtartották a városokat vezető bírák és tanácsok, illetve a falusi bírák intézményét, megfelelő ellenőrzés alatt tiszteletben tartották a helységek belső önkormányzatát. Erre jó okuk volt: megtakarítottak maguknak sok mindennapos tennivalót és az ezek elvégzéséhez szükséges tisztviselőt: az idegen helyen és szokásokban járatlan törökök helyett a városok és falvak saját, választott magyar vezetői feleltek a helységre kivetett török adók szétosztásáért, beszedéséért és beszolgáltatásáért, szervezték a közmunkákat, felügyeltek a rendre, üldözték és fogták el a vétkeseket. A szultáni törvénykezés azzal ismerte el nem könnyű munkájukat, hogy a bíráknak részleges adómentességet biztosított. Vác valamennyi török összeírásában találunk egy vagy két, Bírónak hívott, őslakos polgárt, akit városvezetőnek vélhetünk; a betelepedők között senki sem viselte ezt a nevet. A török hatóságoktól elismert városi tisztségviselőt gyaníthatunk néhány olyan emberben is, akinek a nevéhez az összeíró az„adók alól felszabadítva” megjegyzést fűzte. 1570 körül, a házösszeírás idején a bíró személyét is ismerjük: a tisztséget és a velejáró gondokat ekkor Horák Máté viselte. A bírákat a keresztény lakosság ügyeinek intézésében valószínűleg azok a deáknak titulált, írástudó férfiak segítették, akikből minden összeírás tartalmaz kettőt-hármat. Minthogy a város néhány családfőjét minden időpontban Vámosnak hívták, még az sem kizárt, hogy magyarok a váci török vám munkájában is segítettek: a magyar és esetleg német kereskedőkkel valakinek szót kellett értenie. A hódítók a város nyugati rítusú keresztényeinek vallási életét is megtűrték. Ha lenézték is, nem háborgatták, csak a helyszíneit csökkentették. A várbeli templomból dzsámi lett, a középkori Szent Jakab- és Szent Margit-templomok az érseki és káptalani épületekkel együtt a budai kincstárra szálltak, majd új, világi életet kezdtek. Egyetlen templom maradt keresztény használatban, a mai Március 15. téri Szent Mihály-templom. Tulajdonjogát a házösszeíró is akkurátusán megörökítette: „Szent Mihály-templom. Régóta Vác
