Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
VÁC A TÖRÖKKORBAN 91 imaház, mecset a városban állt. Az egyiket az első nógrádi szandzsákbég, Kászim, a másikat egy bizonyos Haszan vojvoda építtette. Fenntartásukra kegyes alapítványokat hoztak létre: házak, boltok, kertek jövedelmét kötötték le. E két mecset lett a két, muszlimok lakta városrész központja. A várbeli dzsámi személyzete rangosabb volt: a vallási közösség feje, az istentiszteletek vezetője, az imám mellett a pénteki ünnepi prédikációt tartó hatíb napidíját is fizette a kincstár, de az is előfordult, hogy a két állást egy személy viselte. A vallási élet e két főszereplőjét alacsonyabb rangú emberek segítettek, müezzinek, akik énekükkel naponta ötször szólították imára a híveket, meg a szőnyegeket, a gyertyákat és a mécseseket gondozó, alacsonyabb rangú beosztottak. A kisebb imaházak, a mecsetek személyzete gyakran csak imámból és müezzinből állt. A török dzsámik, elsősorban a fővárosiak nemcsak a vallási élet színhelyei voltak, hanem egy kulturális és szociális intézményekből: alap- és felsőfokú iskolából, könyvtárból, kórházból, szegénykonyhából, szállóházból, közfürdőből, közkútból stb. álló épületegyüttes központjai is. A birodalom távoli határvárosaiban nem alakultak ki olyan óriási komplexumok, mint a fővárosban, de kisebbek igen, vagy legalább egyes alkotóelemeik létrejöttek. Vácott Kászim bég mecsetje mellett működött a vallás alapjait oktató elemi iskola egy szultáni hercegnő jóvoltából, aki megvásárolta a piactéren álló Szent Mihály-templom melletti üres területet, tizennyolc boltot épített rá, és ezek bérleti bevételeit rendelte az iskola fenntartására. Kászim bég mecsetjéhez tartozott a közfürdő is, amelynek épülete azelőtt László pap háza volt, az ő elmenekülte után a kincstáré lett, majd többszöri adásvétel után vedlett át fürdővé. Végül az összeírás megőrizte néhány olyan háztulajdonos nevét is, akiknek léte arra mutat, hogy Vácott oszmán szerzetesek, dervisek is éltek. Közösségüket, amelynek nagyságát nem ismerjük, 1570 körül Hádzsi Kászim dede, egy Mekkát megjárt rendfőnök vezette. A Vácra betelepedő muszlimok nem voltak gazdagok. Nyilván akadtak közöttük tehetősebbek is, zömük azonban szegény ördögként vetődött Magyarországra. Szépirodalmon nevelkedett képzeletünk úgy látja a török katonát, hogy bő bugyogója alatt rejtegetett erszénye dagadozott az aranytól, s kötélre fűzve megbilincselt rabokat vonszolt maga után. A kevés fennmaradt hagyatéki leltár tagadja ezt a képet. 1546. szeptember 27-én kelt az elhunyt Behrám váci lovas javairól készített leltár. Házat, kertet, más ingatlant nem bírt, legnagyobb kincse a lova volt, összes többi ingósága egy pajzsból, egy lótakaróból, egy szőtt szőnyegből és egy posztódolmányból állt. Örökösök híján a kincstár mindezt elárvereztette. Mire a bevételből a ló tartásának, a temetésnek és az árverésnek a költségeit meg a halott adósságát levonták, Behrám után annyi pénz került a budai kincstárba, amennyiből egy másik lovas egyhavi zsoldja kitelt. A leltár korai. A meggyökeresedő muszlimok később anyagilag is konszolidálódtak, de mesés vagyonokat a 17. századi leltárakban is hiába keresünk. Azt gondolhatnánk, hogy egy katonákkal, tisztviselőkkel és iparosokkal-kereskedőkkel megrakott török központban a magyaroknak nem sok keresni valója maradt. A hódítók valójában nagyon kevés helyről telepítették ki az őslakosokat. Erre a sorsra jutottak például a visegrádiak, talán azért, mert a parti erődítés, az alsó vár melletti város szűk volt, kellett a török katonáknak. A legtöbb helyen csak a várat, a katonai objektumot tisztították meg a régi lakosoktól, a várost együtt lakták a megmaradt keresztények és a betelepedő muszlimok. így volt ez Vácott is. Az iszlám vallásjog azt sem engedte meg, hogy bárkit - legyen akár „hitetlen" - megfosszanak a tulajdonától. Ennek
