Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
58 VÁC AZ ÁRPÁD-KORBAN (895-1 301 ) nyugati főbejáratán kilépve a hívek tekintete a mélyen a lábuk alatt hömpölygő, csónakok által szántott, halban gazdag, tiszta vizű folyóra esett. Talán már a 12. században létezett a székesegyház előtti részen az a vizafogó hely a Dunán, amely egy 1318. évi oklevél szerint eddig az évig a veszprémi püspök, innentől a visegrádi királyi vár tulajdonában volt. (A vizák a tokfélék családjába tartoznak. Hatalmas, gyakran több mázsányi tömegű halak, melyek a Fekete-tengerből úsztak fel a nagyobb folyókon. A középkori emberek asztalán a gyakori böjtök miatt a halak sokkal gyakrabban szerepeltek, mint napjainkban.) A nagyjából a mai Budapesti főút vonalán délről érkező utazó a püspöki székhely mellett elhaladva a tőle északra és keletre, a Konstantin tér környékén elterülő szerény településen haladt át. Az apró, földbe mélyített gödörházak és a felszínre épített faházak mellett láthatott kőépületet is, ahol némely egyháziak és a legtehetősebb, kereskedésből élő családok lakhattak. Ők lehettek a hetipiacok és az évente néhány alkalommal rendezett országos vásárok, sokadalmak állandó résztvevői az idegen árusok mellett. A lakosság többsége földművelésből élt, mindennapjaikat a szántás, vetés, kapálás, kaszálás és az állatok gondozása töltötte ki. Némelyek, az ügyesebbek emellett időnként, ha egyéb munkájuk engedte, kézművességgel - kovácsolással, tímárkodással, azaz bőrkikészítéssel, szabással vagy egyebekkel - is foglalkoztak. A garamszentbenedeki bencés apátság 1075-ben említett aranyműveseinek utódait 1209-ben is számba vették. Ekkor az oklevél szerint már bizonyosan Vác volt a I Garamszentbenedek a 19. században lakóhelyük, de uruk továbbra is a távoli apát volt. Lehetséges, hogy a veszprémi püspökség és a garamszentbenedeki kolostor mellett mások is rendelkeztek váci népekkel, szolgákkal, de ezek száma alacsony lehetett, az itt lakók többsége a váci püspök fennhatósága alá tartozhatott. Más városokban is találunk ekkor már bizonyos kiváltságokkal ellátott, tehát a többségnél szabadabb jövevényt, vendéget, latinul hospest, így városunkban is számolhatunk velük. Ők többnyire német, olasz vagy francia nyelvűek voltak, egy részük kereskedett, mások a földművelésből, gyakran a bortermelésből éltek. A helyi eredetű lakosságban is csak az volt a közös, hogy - a hospesekkel együtt - a püspök alávetettjei voltak. Biztosan akadtak olyan családok, akik uruk kegyének köszönhetően bizonyos kedvezményeket, azaz szabadságokat nyertek, őket libertinusnak szokták nevezni az oklevelek. (A latin libertas jelentése szabadság, kiváltság.) Mellettük különféle szolgáltatásokkal, eltérő mértékű termény- és/vagy pénzadóval, robottal tartozó népek lakták Vác szegényes házait. Mellettük a módosabb emberek vagy a püspök, illetve az egyház tulajdonában levő, kopaszra nyírt szolgák, azaz rabszolgák is éltek a 12. századi településen. Egy részük szolgák gyermekeként örökölte ezt a szánalmas sorsot, másoka korban gyakori, idegen földre vezetett hadjáratok idején estek fogságba. E településrész lakói az Antióchiai Szent Margitnak szentelt, a település keleti részén, a mai Attila utca környékén állt - eddig még meg nem talált, fel nem tárt - egyházat látogatták, annak híveiként e köré temetkeztek. A Konstantin tér táján néhány kőhajításnyi szakaszon ismét vizenyősebb, településre kedvezőtlen terepen haladt az az utazó, aki északnak, Nógrád felé, vagy nyugatnak, Bécsnek vette az irányt. A mai Március 15. tér környékén ismét magasabban fekvő területre érkezett. A 13. század
