Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)

Tartalom

VÁC AZ ÁRPÁD-KORBAN (895-1 301)

57

székhelyet és a körülötte kisebb kiemelkedéseken levő településeket együtt Vácnak nevezték.

Ez a tekintélyes helység lehetett az, amelyet a 12. század közepén dolgozó szicíliai arab földrajztudós, Idriszi méltónak tartott arra, hogy a legfontosabb magyar városok közt felsorolja. Ő Bászu névvel illette, és azt jegyezte fel róla, hogy 80 mérföldre található Egertől.

Konzol a székesegyház épületéről

(PMMI-TIM 85.100.1)

VÁC AZ UTAZÓ SZEMÉVEL

A székesegyház befejeztével, a püspöki központ kiépülésével új korszak kezdődött. Habár konkrét, Vácra vonatkozó írásos forrásokban szűkölködünk, de az ismert párhuzamok alapján azért halvány képet alkothatunk a 12. századi Vác lakosairól. A déli irányból, azaz Pest felől érkezők: az áruval megrakott szekerén utazó kereskedő, a lelke üdvösségéért egy búcsújáró helyre tartó kegyes zarándok vagy az egyik birtokáról a másikra tartó, drága paripán feszítő büszke nemes először az ősi Szent Péter-templomot és a körülötte levő temetőt pillanthatta meg a Gombás-patak ingoványain átvezető gázló vagy fahíd közelében. Az épület közelében elhaladva természetesen egy igaz hívő

lélek sem mulasztotta el, hogy mély tisztelettel keresztet vessen. (Nem tudni, hogy e templom a vízfolyástól délre a Hétkápolnánál, vagy az északi part közelében volt-e?) Könnyen lehet, hogy a jól ismert szokás szerint a patak környékén a laposabb, vizenyősebb részen az útra vékonyabb fatörzseket, dorongokat fektettek, hogy az arra járók ne süllyedjenek mélyre a sárba.

Néhány percnyi haladás után innen a néhány méteres kiemelkedésen fekvő püspöki központhoz érkezett az utazó. A környező apró falusi egyházakat méreteiben sokszorosan felülmúló román stílusban épült székesegyház láttán az egyszerű, környékbeli emberek bizonyosan ámulatba estek. A székesegyház körül elhelyezkedő épületekben a püspök és a körülötte levő előkelő egyházi személyek, a kanonokok laktak. Szolgáik silányabb, fából épített vagy vesszőből, sárból készített házakban húzták meg magukat. Szintén itt, a központban kaptak helyet az ólak, istállók és azok a magtárak (és talán pincék is), melyekben a püspökség népeitől tizedként beszedett élelmet és bort tárolták. Ezt a népes, állandóan lármával, mozgással teli központot ekkortájt árok és kihegyezett cölöpökből, karókból álló védőgyűrű vehette körül. (Az itteni várat a 15. században említik először.) A székesegyházban tartott mise után a gazdagon díszített, a Duna felé néző

A viza halászata Marsigli Duna-könyvében